Nagygyörgy Erzsébet blogja

Makrancos szavakat forralok ajkamon,

Ezt a mantrát éretted mormolom,

hozzád lebbenti az isteni fény.

Varázsigém mosolyodat csalja,

most enyém e pillanattöredék.

Utazzunk vissza együtt a múltba,

s éljük át szerelmünk hevét újra.

Villódzó vágyrepeszek hullanak

reád, s én gyönyörködöm tebenned.

Édes arcod őrizem,

míg álompor szitál rád;

s néked lopom a csöndet,

hogy féltve ringasson el.

Ha majd jegesen fújnak 

a dühödt téli szelek, 

akkor terítem reád

szerelmem örök hitét.

Gyermekálmokat ringat a téli éjjel,

apró imák lebegnek szerte a széllel.

Magányos árvák remélnek meleg szobát,

s szívük titokban minden rosszat megbocsát. 

Egyszerű vágyakat dédelgetnek belül,

apát kérnének, aki mesélni leül.

Bársonyos hangú szerető édesanyát,

s egy mindig mesélő igazi nagypapát.

Feledni kell a múlt hazug szavát,

feledni volna jó a rút jelent.

Uram, szelíd szavam suhan feléd,

s csitítanám a bűn fuvallatát.

Feledni volna jó a bús magányt,

letenni kéne terhem, Istenem. 

Talán, ha mégse hurcolom tovább,

az ősi fény ragyogna körbe már.

Ha átüget szívemen a szerelem,

aprócska szikrák gyúlnak, s nincs kegyelem.

Illatodba kapaszkodom vágyódva,

s lebegve utazom illó álmodba.

Ha ajkunkra lopakodik a mámor,

én legyek akit érted nyilaz Ámor. 

Most mellém simul lelked, hát ringatom,

idők végezetéig légy vigaszom. 

 A metronóm monoton hangja szól,

Veled ma szép a bűvös ősz,

s miénk e pillanat-varázs.

A Hold az égen imbolyog,

reánk kacsint a vén betyár.

Nekünk mesél a déli szél,

a Föld is andalogva jár.

Ezernyi fénybogár kereng,

s a végtelenbe útra kél.            

Ne űzz, ne bánts gigászi szenvedély!

Fülembe cseng a hárfa húrja még.

Nekem mesél e dal, szívembe ég,

a Holdsugár kísér utamra majd.

Ha híven őrizem szemed színét,

varázsa mindörökre megmarad. 

Miért szitál, ködöl reám a kín,

e méla est miért nekem sötét?

Apám cserillatú keze után vágyom,

a félmosolyra szájának szegletében.

Ha még rám emelné ezüstös-zöld szemét,

e cinkos pillanatban vele lehetnék.   

Anyám hangján susognak a falevelek,

tüskés ágak szaggatják régi sebeim.

Arcvonásukat emlékekből rajzolom,  

s lelkembe ég már, az örökké gyermeknek.

Ha fújdogál a huncut őszi szél,

a rőtre vált levél nekünk dalol.

Veled bolyongok én, miénk az est 

avarba szórt szavam tiéd ma még...

A vágy, ha ránk simulna hagyd nekünk

a mámorát, hisz életünk rövid.

De sorsom útja véget ér ma már,

szerencsecsillagom leáldozott.

Szerelmet szeretnék néked vallani,

de íme apad a míves szófolyam,

ami benned szívvirágokat nyitna.

Mégse ily küszködést akarsz hallani,

korholom is magamat gyér szavamért.

Verseim selyemfonatú indáját 

csalom elő, hogy ringasson féltőn.

A szerelem valami furcsa, kúszó fájdalom,

mely lelkedbe férkőzik, virágporos szárnyakon. 

Szíved templomában bolyong, vergődik vészesen, 

s minden pillanat-dobbanástól borzong végzeted. 

Múltamból tehozzád futok, könnyed álmokat szősz,

sziromágyon ölellek , s körénk lopózik az ősz.

Foglyom e pillanat, könnyes szemedben csillanás, 

varázslatos lényed csupán múló lét-villanás. 

Baktatok, tócsákban hunyorgó csillagok között,

Ezüstfenyők suttogását hallgatom,

a múlt emléke csendesen rám szitál.

Simogat mézízű éjszakánk heve,

nélküled szekrényem is vádlóan kong.

Lelkem csontsivatagában bolyongok,

üldöz a félelem, mély barázdákat

szánt szívem kopár, szikes lejtőibe.

Képed hiába szorongatom, mint gyűrt

amulettet, s  nincs miért őriznem.

Mint falevelet múló őszi pillanat,

körbeölellek kedvesem.

Pihegő testednek látványát kódolom,

vágyszikrád nekem csillogjon.

Lélegzésed hajnali hangjait gyűjtöm,

bőröd illata borzongat. 

Rózsák esteli ringását adom néked,

s gyarló szívem lüktetését. 

Nézd, hogy nélküled mivé lettem,
őrült tangót jártunk mi ketten.
Álmokkal kihímzett éjszakánk,
szerelem-lepelt terített ránk.
 
Vad vágyaink máglyáján égtünk,
tudtuk, egyszer ez lesz a végünk.
Halványuló látomás vagyok,
belül pirít a szégyen, sajog.

Hamvába hullt szerelmi lángunk,
kínzó múltunkért nem sóvárgunk.
Nem tangózom, nincs édes-kettes,
szívem bánatkövekkel terhes.

Íriszek selymes szirmaiba rejtelek,

lekésett szavak csüngenek ajkamon.

Párnámon keserű könnypacák terjednek,

szegényes számvetés készül irkámon.

Cseperedő esti homályba képzellek, 

Szemének íriszébe nézve a múlt dalol,

munkás évek gördülnek le a hegyoldalon.

Gyermeki kacaj csendül a régi ház mögül,

apai lelkét a szeretet lengi körül.

Fáradt testben, égő szívvel kedvesét nézi,

közös boldogságukat vidáman idézi.

Gyorsan pergő életfilmje lassacskán megáll,

életünk rendezőjével a mennyekbe száll. 

Szerettem hajad hullámzó moraját,

szíved vágyának vergődő sóhaját.

Aranyszirmú emlékek szitáltak ránk,

szivárványmágnes vonzotta össze szánk.

Piszok borította szerelmem álmát,