Nagygyörgy Erzsébet blogja

Emlékek (Javítva )

Tavaszi fuvallat emlékeket sodor,
kopár lelkem méla csendjében, rád várok.
Vérforraló csókok, néma vallomások,
ringó gyönyörök társa te voltál egykor.

Mézédes illatod vágyakkal körbefon,
éjcsendjén, veled majd újra eggyé válok.
A bánat partján bukott angyalként járok,
hiú ábrándos álmom, dús öledbe vonz.

Balsorsom oltárán, feloldozást várok,
búcsúztató mosolyod, keserédes konc,
de titkon vigyázok rád, s szívem kitárom.

Apám

Most is látni vélem apám kezét,

amint simítja lágyan a dongát.

Lelke előre látja szépségét,

ráncok mögött őrzi a tudományt.

 

Érzi a szálkát kérges tenyerén,

ujját századszor sebezve végig.

Nemes fák adják neki kenyerét,

most királyi bornak hordót készít.

 

Arcát a lángok festik vörösre,

Fájdalmas lét (Fájdalom, javítása)

Tudatom hasad, fájó az élet,

karcoló könnyet sajtol a végzet.

Sorsomnak terhét görnyedve viszem,

leomlott  létem romjait nézem.

 

Abroncsban szorul fénytelen lényem,

fuldoklok minden magányos éjen.

Érzelmek nyoma szívemnek bánat,

hiánya emészt engemet régen.

 

Nyomornak, búnak cégére lettem,

kínokkal csordul tele a lelkem.

Jövőmben fogok válaszra lelni,

kiutam fénye feldereng nekem.

 

A hajnal varázsa (Hajnalban, javított. )

Keleti széllel röppen a hajnal,

igézőn szép e talányos angyal.

Ágyamra leül, éberré válok,

lelkembe hatol, bezárja álmom.

 

Sejtelmes szeme mindenen átlát,

megérzi szívem legbelső titkát.

Agyamba ezer gondolat villan,

amikor szólnék, tova is illan.

 

Nyugalmat áraszt amerre halad,

lábára felhők foszlánya tapad.

Vonzódok eme tündéri lényhez,

de leköt sorsom a földi léthez. 

Szomorú éjjel

Bársonyló égbolt, sötétlő vásznán,

töprengve hallgat, megannyi gyémánt.

Ásító felhők nyújtóznak lustán,

holdsugár dereng felettük némán.

 

Harmatcsepp reszket pókfonál hintán,

csellengő szelek, kajánul fújják.

Hallgatag fenyők szobroznak mélán,

ködfoltok talpát lándzsákkal szúrják.

 

Oldalak