Számvetés
Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2013, július 2 - 14:58
,,Én már kiléptem saját viharzónámból,
harcokban edzett túlélő-művész vagyok.
Beajánlom magamat a valósághoz,
rostált lélekkel, s tisztán indítom napom.,,
,,Én már kiléptem saját viharzónámból,
harcokban edzett túlélő-művész vagyok.
Beajánlom magamat a valósághoz,
rostált lélekkel, s tisztán indítom napom.,,
Hamvadó érzelem füstje fojt,
ősi vágyam, s a lelkem tied volt.
Az ajkam néma, ráforrt a szó,
kínodat látni oly szívig ható.
Még pezseg érted e bolond vér,
s vadul lángoló szerelmet ígér.
Parázsló múltunk szitáló csönd-fátylán át,
magamhoz édesgetnélek, bűvölnélek.
Takaródul adnám az éjjel bársonyát,
s álmodban szeretnélek, én szolgalélek.
Megáll a Világ,
parkolópályán a Föld.
Nálunk a slusszkulcs.
Szép hazám, miért a múltra vársz?
Keserű fájdalmadból kizársz.
Hadd érezzek kínt, ürességet,
mely sok atyafiszívet éget!
Szép hazám, miért múlik a gyász?
Számon tart a Halál, s én nézem tétlenül, valami fájdalom kúszik itt legbelül. Testem titkos, kártékony féreg járja át, gonosz kínzóm nem hallja szívem jajszavát. Szerelmem bús dalát mindhiába zengem,
Baljós éjjeli óra nyomaszt,
sündörgő árnyakat ránk tapaszt.
Rettegés keres áldozatot,
bűnös féli a kárhozatot.
Két világ közt rekedt szellemek,
többé senkinek sem kellenek.
Idő szekerén pihen a csend,
törékeny lénye megremeg.
Övé a mindenség odafenn,
édesded álmát el ne csend!
Távolban szférák zenéje szól,
felszáll az Istenek közé.
Fénypalástot majd csillagokból
Szemeid örvényébe veszve,
lopóznék titkon a lelkedbe.
Feledésbe merült régi nyár,
részegítő vágyunk merre jár?
Hamis álmok, bús rabja vagyok.
Kegyelmet tőled sosem kapok?
Szeretni téged nincs is jogom,
Májusi varázs,
bódító virágözön.
Lila akácok.
Bánatágyon szenved az árvaságom,
miattad kitör a mélyből gyávaságom.
Anyám nélkül én már csak sorvadozom.
Tőled volt oly szép minden induló napom.
Kiveszett belőlem a megbocsátás.
Tavaszi fuvallat emlékeket sodor,
kopár lelkem méla csendjében, rád várok.
Vérforraló csókok, néma vallomások,
ringó gyönyörök társa te voltál egykor.
Mézédes illatod vágyakkal körbefon,
éjcsendjén, veled majd újra eggyé válok.
A bánat partján bukott angyalként járok,
hiú ábrándos álmom, dús öledbe vonz.
Balsorsom oltárán, feloldozást várok,
búcsúztató mosolyod, keserédes konc,
de titkon vigyázok rád, s szívem kitárom.
Tavaszi fuvallat emlékeket sodor,
minden kósza gondolat nálad vesztegel.
Néma vallomások, vérforraló csókok,
reszkető gyönyörök múltja, te vagy nekem.
Vágyzuhatagot vonz, mézédes illatod,
Fényárban úszom,
szárnyalok vágyaimmal.
Versektől élek.
Most is látni vélem apám kezét,
amint simítja lágyan a dongát.
Lelke előre látja szépségét,
ráncok mögött őrzi a tudományt.
Érzi a szálkát kérges tenyerén,
ujját századszor sebezve végig.
Nemes fák adják neki kenyerét,
most királyi bornak hordót készít.
Arcát a lángok festik vörösre,
Tudatom hasad, fájó az élet,
karcoló könnyet sajtol a végzet.
Sorsomnak terhét görnyedve viszem,
leomlott létem romjait nézem.
Abroncsban szorul fénytelen lényem,
fuldoklok minden magányos éjen.
Érzelmek nyoma szívemnek bánat,
hiánya emészt engemet régen.
Nyomornak, búnak cégére lettem,
kínokkal csordul tele a lelkem.
Jövőmben fogok válaszra lelni,
kiutam fénye feldereng nekem.
Teher alatt roskad testem,
fájdalomból sokat vettem.
Ez a csúnya, ravasz bélyeg,
talán már itt ragadt végleg.
Teher alatt roskad testem,
levenni én sosem mertem.
Foltos lelkem ki se mosom,
viselni is magam fogom.
Keleti széllel röppen a hajnal,
igézőn szép e talányos angyal.
Ágyamra leül, éberré válok,
lelkembe hatol, bezárja álmom.
Sejtelmes szeme mindenen átlát,
megérzi szívem legbelső titkát.
Agyamba ezer gondolat villan,
amikor szólnék, tova is illan.
Nyugalmat áraszt amerre halad,
lábára felhők foszlánya tapad.
Vonzódok eme tündéri lényhez,
de leköt sorsom a földi léthez.
Bársonyló égbolt, sötétlő vásznán,
töprengve hallgat, megannyi gyémánt.
Ásító felhők nyújtóznak lustán,
holdsugár dereng felettük némán.
Harmatcsepp reszket pókfonál hintán,
csellengő szelek, kajánul fújják.
Hallgatag fenyők szobroznak mélán,
ködfoltok talpát lándzsákkal szúrják.
Látomás vagyok,
elvesztem létem síkján.
Magamra várok.