Poshadt kánonok recsegnek,
Fúj az őszi szél,
A totyakos Történelem
Csöndben mendegél.
Vén fatörzsek hajladoznak,
Szakad az eső,
Felhők mögött álmodik a
Csecsemő jövő.
Hajlott korok búcsúzkodnak,
Ködös a világ,
Eljövendó Tavaszokra
Készülnek a fák.
Poshadt kánonok recsegnek,
Pityereg a sár,
Elvetélt poétikákkal
Tele a kosár.
Lehet tárgyas a halandzsa,
Lehet alanyi,
Nem röpít a Parnasszusra
Szárnyatlan gagyi.
TIZENHATODIK RÉSZ
Az aknaharc a várostromok igen ősi elemei közé tartozik. Már az ókori keleten is alkalmazták.
A védők figyelmét színlelt rohamokkal, látványos, nagyszabású ostromműveletekkel kötötték le, igyekeztek a védelem erőit folyamatos átcsoportosításokra kényszeríteni.
Foszladozó őszi lombok,
Jön a Tél;
Nem vagyunk mi hitványabbak
Senkinél.
Táncolnak a bús bolondok,
Halihó!
Bár még csak az emlékeket
Lepi hó.
Gyülekezik őszi gondok
Serege,
Fogy a vörös, növekszik a
Fekete.
Foszladozó őszi lombok,
Fogy a Nap;
Életünket nyújtja minden
Pillanat.
Időanyó mosott múltat
Tereget,
Fáradt dogmák nem teremnek
Életet.
Világunkban sok a gaz, s a
Hivatal,
SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ
A szerelem az emberi élet érzelmi és erkölcsi tartalma, a tradíció pedig az élet külső kerete.
A tradíció sohasem halott, és nem korlátozódik kizárólag a múltra. Magunk is részei vagyunk. A múltból ível rajtunk keresztül a jövőbe. Ebben a pillanatban mi vagyunk érte a felelősek; nagyszüleinktől és szüleinktől kaptuk, hordozzuk és alakítjuk, majdan pedig továbbadjuk az utánunk következőknek.
Őszi ködök tükörképe
Mindig a Történelem,
Egy kevéske bizonyosság,
Meg temérdek sejtelem.
Maguktól hatnak a dolgok,
Semmiség csupán a Hit?
Vajon számít-e az ember
Egyáltalán valamit?
Alattomos végzeteket
Küldenek ránk holt egek,
S az Ember a szükségszerű
Anyag útján lépeget?
Őszi ködök tükörképe
Ez a csalóka Jelen,
Talán mégiscsak álmodunk,
S felébredünk hirtelen?
Egyik ember hajléktalan,
Másik milliók ura,
A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.
A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.
A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.
Ott feketéllik a török,
Roppant, vad sokaság,
Sok martalóc, meg janicsár,
Beglerbégek, basák.
A szolgaság rossz tengere,
Poshadt világverő,
Kenetteljesen hirdeti:
Jövőnk a túlerő.
Vén, nyegle végzet küldte ránk
A pusztító hadat,
S egy szál kardomban itt velem
A szabad akarat.
A parazita túlerő
Ha most el nem szalad,
Nem lesz igaz dal itt sose,
S örök káosz marad.
Ágaskodik a paripám,
Szablyámon Nap ragyog,
Saphir, azaz Moritz Gottlieb híres bécsi humorista volt a XIX. században. A magyarországi (lovasberényi) születésű író volt talán a világ első hivatásos humoristája. 1837-től szerkesztette az általa indított Der Humorist című szatirikus lapot.
Akkoriban nagy divat volt az emlékkönyv.
Egyszer éppen Rotschild báró kérte fel Saphirt, írjon valamit az emlékkönyvébe.
Saphir nem tagadta meg magát. A következőket írta:
Mindig a Lehetetlen visz előre,
Isten se néz soha
A túlerőre.
A kiváltság jövendőt nem csinál,
A hivatali kánon:
A halál.
Ragyoghat a középszer nyakra-főre,
Csupán a Lehetetlen visz
Előre.
Dörgölőzzön a gyáva,
Meg a dőre,
Isten se néz soha
A túlerőre.
SZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ
Mielőtt hosszú útra indulnék a jelenkori magyar kanonizált líra félelmetes bugyraiba és kemencéibe, szeretnék az eddig elmondottak alapján levonni néhány fontos következtetést.
Távol,
Az Idő kanyarulatában
Már felsejlenek a körvonalak,
Meghitt fényei néha
Látszanak.
Ünnep készül,
Mint röpke sejtelem,
Hangosan kimondani
Nem is merem.
Közeledik.
Jön.
Mégis közeleg.
Talán még meg is érem,
Úgy lehet…
TIZENNEGYEDIK RÉSZ
Nézzük tehát, miben áll, hogyan folyik a török várostrom.
Az első lépés mindig az ostrom alá vont vár körülzárása, kapcsolatainak megszakítása.
Ezt minden esetben a lovasság végezte, amely sokszor napokkal előbb megérkezett a helyszínre, mint az ostrom fő harci terheit viselő gyalogság.
Ez a történet állítólag 1957-ben esett meg - ha megesett.
----
Két vérbíró beszélget a bírósági folyosón. Arra jön egy harmadik, láthatóan jókedvűen mosolyogva.
- Minek örülsz bíró elvtárs?
- Fantasztikus viccet hallottam!
- Elmeséled nekünk?
- Eszembe' sincs! Most hoztam ítéletet. Hat éveat adtam annak, aki mondta, négyet annak, aki hallgatta.
Csak fejfák maradtak utánatok,
Sok sírhalom,
Nagy néha gyertyaláng;
Más lett a világ.
Negyven éve köteles tisztelettel,
Tétován járt közöttetek
A gyerekember.
Máig kísért
A régi szél szava,
A földes út,
A könyvtár illata.
Ti régi öregek!
Hiányol titeket
Az egykori gyerek.
Három lépés, szertartásos szigor,
Isten korán kel,
Lassan bandukol;
Bennetek élt a szenvedés,
A Múlt;
Valami eltört,
Valami lehullt.
Kopognak az első fagyok,
Férfi vagyok, apa vagyok.
Késő ősz orcája komor,
Kis családom: rózsabokor.
Kicsi házban Anikóval,
Nyárban, télben, rosszban, jóban.
Kopognak az első fagyok,
Férj vagyok és apa vagyok.
Talpig szóban,
Talpig csendben,
Az Istennel mindig
Szemben.
Jönnek már az első fagyok
Kezdet és
Vég;
Mindig titok.
Kopognak az első vagyok,
Anikómnak férje vagyok.
Régi szerelemkabátban,
TIZENHARMADIK RÉSZ
Zrínyi Miklós már a szigetvári ostrom előtt is vett részt komoly várvédelmi harcban. Ma már erről kevés szó esik, de akkoriban döntő fontosságú volt. Kevés olyan magyar várkapitányt ismerünk, aki több létfontosságú török várostrommal szemben védelmezett igazán jelenős magyar várat. Zrínyi Miklós ezen kevesek egyike volt.
Fáradt napfény ősz derekán,
A vén Idő: gőgös kagán.
A vén Idő: kánok kánja,
A halandót sose szánja.
Halandó az Isten álmán,
Hajózik az Idő hátán.
Fáradt napfény ősz derekán,
Létünk a vén Idő hátán.
A borongós őszi katlan
Fejjel a jövőbe zuhan.
Csak jövőbe, csak előre,
Felbucskázva, fejtetőre.
Fáradt napfény ősz derekán,
Az Idő: poshadt sarlatán.
Testet emészt, hitre tapad,
Cserébe meg semmit nem ad.
Az idős George B. Shaw-t egyszer felkereste egy milliomosfeleség.
A hölgy arról szerette volna meggyőzni az írót, hogy a fiacskája – nagy író. Hozott egy jókora paksamétát is, Shaw pedig – bár szabadulni igyekezett a megbízástól – végü nagy nehezen elvállalta, hogy elolvassa.
Shaw átnyálazta magát a vaskos irattömegen, előbb lassan és figyelmesen, később egyre gyorsulva.
Rögtön látta, hogy az írások fellengzősek, túlírtak, ügyetlenek. Egyszóval: rosszak.
Mogorva, ólmos fellegek
Takarják be az eget,
Könyörtelen Jövőnk újabb
Gond-esőkkel fenyeget.
Rég felázott már a talaj,
Hangosan cuppog a sár,
Hullt levélraj száll a szélben,
Mint barantáló tatár.
Tovatűnt a néhai Nyár,
Fonnyad lelkünkben a Múlt,
Előbb-utóbb hamuvá lesz
Minden, ami lángra gyúlt.
Károgással adják hírül
Népes varjú-seregek,
Hogy győz a zsarnoki önkény,
És a Tél-Úr közeleg.
Hajnalonta már a vén Fagy
Kőcipellője kopog,
SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ
Jelenkori filozófiai gondolkodásunk egyik legfontosabb kérdésévé lépett elő a tradíció fogalma és értelmezése.