H.Gábor Erzsébet
Tombolt a nyár
Tombolt a nyár, a vére forrt,
feszített még, de vége volt.
Kapu mögé bújt sok csoda,
diákkor drága otthona.
Szabadság édes íze jött,
repkedtünk ég és föld között,
mint láncát vesztett gályarab,
kit őrült láza szárnyra kap.
Farkasétvággyal, vad-mohón,
életet faltunk habzsolón,
aztán mindennek vége lett,
köddé foszlott az élvezet.
Múltak az évek csendesen,
Ötven felett minden Élet
Októberbe fordul,
Jövő-hitek csendesednek,
S halál gyomra kordul.
——-
Sajognak az eresztékek
Odafent az égen,
Nem oly virgonc már a vén Nap,
Mint valaha régen.
—–
Viszont talán ezerszer is
Több és jobb a munka,
Ötven felett a lustaság
Nem üt a hasunkra.
—-
Az örök Szerelem tüze
Eljut minden szóba,
Ötven felett kéken vált át
Más dimenzióba.
—-
Vénülve baktat az Idő,
Térde felcsikordul,
Ötven felett minden Élet
Jártam fényszinü tangót, boldog szívbe nyilallót
pillém langy szelek hátán, játszik ő vele,s vár rám
Szárnya éj feketében, repdes rét mezejében.
Árván zöldül a pitypang, szólal nád-zene síp hang
Minden percben köztünk ülnek,
és felszállnak, ha felszállunk.
Szilvakékül a szürkület,
mégis szellemet találunk.
A sajátom jó, nincs harag,
megférünk, mert bennem elfér
– de mit nem adnék néhanap
emelkedettebb szellemér’!
Ha elutaznék, követne.
Hűn ragaszkodik énhozzám,
s mintha óváros - kövekhez
súg - búgását is hallanám;
hogy cserél eszmét szellemem,
s az ódon helyek rejtekén
megbúvó csipke, szelemen,
csészekürt, vagy a rejtett lény…
XX. Rész
Ez is kiderül Magliani meséjéből. Illetve „Zrínyi utolsó szavaiból”.
Nézzük meg közelebbről:
„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Fentebb említettem, hogy eredetileg Magliani talán úgy tervezte, hogy Zrínyi utolsó szavai csupán a vadkanról fognak szólni, ahogy ennek a hosszú replikának az első tagmondata. Tehát így:
„„Rútul bánék vélem a disznó”
Ezüstfenyők suttogását hallgatom,
a múlt emléke csendesen rám szitál.
Simogat mézízű éjszakánk heve,
nélküled szekrényem is vádlóan kong.
Lelkem csontsivatagában bolyongok,
üldöz a félelem, mély barázdákat
szánt szívem kopár, szikes lejtőibe.
Képed hiába szorongatom, mint gyűrt
amulettet, s nincs miért őriznem.
Jött az egy szál asszony, homlokán a csillag,
szemében gyöngyökkel, holdfényöleléssel.
Föld porát tapodta, szikrát szított lába,
sok porontyot rugdalt pokol pitvarába.
Jött szikla szándékkal, hittel-akarattal,
elbánni a Vénnel, patás ebfajzattal...
Tályogos a Nap is, rontás feszül testén,
irgalmat nem kegyel, fenekedik bestén.
H.Gábor Erzsébet
Mézlik a szőlő
Mézlik a szőlő, dús leve áldás, gazdag az őszünk.
Nap sugarától fénylik a táj - már széled a felhő -
csókja cirókál, élvezi lágyát, issza a bőrünk.
Tudtuk, a dolgos, víg szüret áldott ünnepe eljő.
Szorgos a jónép, csurran a must, még szomjas a hordó,
árad az érzés, szárnyal a dallal, szél viszi hátán.
Hála a szívben, csobban a lé, hűs bársonya oly jó,
boldog az ember, lelke kigyúl, most nem hat az ármány.
Megszállt a vén nátha-sátán,
Úszom a nyűgösség hátán.
—–
Hétköznapi magán-pokol,
Az egész világ fuldokol.
—-
Torokfájós, nyamvadt reggel,
Felhő küzd sötét egekkel.
——-
Kopnak a zsebkendő-bércek,
Köhög a Hold, a köd félszeg.
——–
Egy csökött elméjű fazon.
Pöröl velem fent a buszon.
—-
Talán erőszakos vagyok,
S ahol kell,
Az is maradok.
——
A torz, nyálkás fejű nátha
Rücskös szája folyton tátva.
—–
Hűvös-napos őszi kétség,
H.Gábor Erzsébet
Édenkertünk
Illatszőlő, bársony őszbarack,
Édenkertünk bőségasztalán,
szüret múlik, s lugas sorfalán
gyümölcsfosztott, árva tő marad.
Rámtapasztva édes vágyadat,
csókunk íze nektárt ünnepel,
ajkam lágya, mint a tűz felel,
óborrá forr vérem általad.
Pihét perzsel láva lehelet,
mi szelíd, most vaddá mámorul,
a szerelem önző álnok úr,
józan részeg senki nem lehet.
Kéjtengerbe fúlva jóllakunk -
Mint falevelet múló őszi pillanat,
körbeölellek kedvesem.
Pihegő testednek látványát kódolom,
vágyszikrád nekem csillogjon.
Lélegzésed hajnali hangjait gyűjtöm,
bőröd illata borzongat.
Rózsák esteli ringását adom néked,
s gyarló szívem lüktetését.
Talán csendes ősz vár ránk az idén,
a Nap lustán ring a Duna vizén.
Gyenge fénye táncot járva folyik,
s mint a gyermek, anyjáról álmodik.
Tovaszökne, bújna el merengve,
Olyan álmos mindig reggelente...
A folyó sem vesz vadul éles kanyart,
hozzásimul fűzfáival a part.
Úgy csordogál, szinte áll a vize.
Partifecskék otthagyott fészkibe
apró cinkék lelnek tágas otthont.
Lármás népség, már érett magokat bont.
Délre vágynak "vét" formázó darvak,
visszatérnek károgva a varjak,
Csodás az őszi éj, türemlik égre hold.
Sötétben ébredő parányból gyúlna fény,
ha el nem rejtené felhők mögé a holt
tüzet, világok vélt szavát, ígéretét...
Jön elébem, fut a Múzsám,
s megáll az ész, nincs szemérem,
forró vágytól pezseg vérem,
Idén az Ősz korán vénül,
A hajnal fagyosra kékül,
Reszketnek a fellegek,
Portyára les a hideg.
——–
Ősz fáján sok munka terem,
Káosz van, meg késedelem,
Sok adminisztráció,
Szinte semmi ráció.
—–
Zord, lassú, tohonya napok,
Őszi sejtelem gomolyog,
Gyürkőzünk a hegyre fel,
S a szobor nem énekel.
——
Idén az Ősz korán vénül,
A Nyár mindig hamar évül,
Nem marad utána más,
Jéghideg realitás.
—–
Dermedt őszi tapasztalat
Fürkészi a hideg falat;
Alkonyórán
Lét zaja csendesül alkonyórán,
leszáll a nap nyugat horizontján.
Mielőtt álomba szenderülne,
megfürdik lángok közt elmerülve
Fényözönét ömleszti a tájra,
izzón röppen alkonyi szikrája.
Sugara hegy ormát aranyozza,
leszáll a földre az égi pompa.
Ám eljön az este lopakodva,
mint tolvaj, kincseit elrabolja.
Éj sötét bársonyán szerteszórja,
hold vándor hajnalig útját rója.
Schvalm Rózsa
H.Gábor Erzsébet
Látod, eljött az ősz is
Látod, eljött az ősz is
ráncot redőzve ránk,
isszuk a mézteánk,
velünk vénül a kőris.
Hajlott háttal a tél lenn
figyel, aggódva néz,
öreg, eres a kéz,
egyre forog az érem.
Tudom, vége lesz lassan,
ámít az idő még -
semmi nem számít rég,
csak egy: veled maradtam...
2013.10.05.