„Mit kezdjen” az, ki tetszhalott,
a szíve rég jéggé fagyott,
üresen kongó templomát
ölelő hit nem járja át.
„Kit” múzsa se csókol homlokon
magány méláz a csontokon,
és oly üres ott legbelül:
a semmi sálja ráterül!
„Mit kezdjen” mondd, ki egyedül
szétnyűtt húrokon hegedül?
Vérző lelkének jajszavát
elnyelik rideg kopjafák!
„Fogódzanék”, de nincs kibe,
beleveszik a semmibe,
matt szeméből könny se hull:
e rút világ halált gyalul.
Péntek volt.
Este.
Én hatéves voltam,
színes álmaimat
szivárványból fontam.
Apa, s Anya karja
házam volt, és váram,
féltőn ölelték,
bontakozó szárnyam…
Péntek volt.
Este.
A lángok égig értek,
őrjöngő sikolyban
égett a hámréteg.
Csontig hatolt a hő,
a füst torkomat marta,
közben, Apám, a láng,
bőrödet–bőrömre varrta.
Bőrömre égtél,
húsod szagát érzem,
bár a fájdalomtól
hiányos emlékem,
de arra emlékszem,
ahogy ölbe tartva,
mint lángoló főnix,
szeretettől hajtva,
Fényt áhító, dermedt éjszakáknak
rozsdás emléke, vérző fájdalom,
lelkem kertjében mély árkot ásnak,
a kegyetlen múlt tort ül vállamon.
S az idő, életét unta koldus,
perckönnyeket sír, lomhán vánszorog,
ütemét vesztette már a ritmus,
nézd, nyomorom ösvényén tántorog.
S hiába jön kacéran a hajnal,
hiába hinti csókkal homlokom,
gyér hajam szórhatja már arannyal,
ha nyirkos köd szitál csak csontomon.
Tudom, az idő sebeket gyógyít,
nem lázongok hát, várom a gyógyírt.
Nézd a kertem -
mint a lelkem,
virágaim fénnyel fonva,
hatvan évem leng a légben
nap csókolta illatokba’.
Gyermekbölcsős rózsaszirmok
lehullnak, ha jő az alkony,
majd szép lassan elszáradnak
megterített földdamaszton.
Nézd a kertem,
nézd a lelkem,
nincsen benne semmi csalfa,
csak az égnek azúr kékje,
áldott harmat csókos ajka.
Pajkos szellő kacsintása,
első táncát tőlem kérte,
botladozó lépésemet
hajbókolva megdicsérte.
Nézd a kertem,
nézd a lelkem,
rozsdás farkú nekem illeg,
Földszagú hajnalon csurran a fény,
harmatos gyöngysál a fűz levelén.
Pázsitnak selymén egy új nap oson,
fázós virágokat ringat a som.
Bársonyos álmaim űzi a gond,
sajduló lelkemre félelmet fon.
Gyermekem testére karcol a kór’,
féltésnek rémsége sejtig hatol.
Imára kulcsolom kérges kezem:
Szánjál meg, tégy csodát, Jóistenem!
Bármikor indulok hozzád, ha kell,
fiamat gyógyítsd! Ő kérni nem mer.
Csípős már a hajnal, fűszál könnyet gyöngyöz,
csurranó napsugár arannyal sző köntöst.
Hulló rózsaszirmok táncolnak a széllel,
szorgos méh keringőz kacér százszorszéppel.
S’ lám, a föld sóhaja köddé csendesülve,
oltalmaz és takar, vállunkra terülve.
Kerti pad rejtekén árnyunk eggyé olvad,
vágy íze ajkunkra mézes mámort csorgat.
Sokszor vajúdtam verset éjjelente,
mécsvirágon nyílt- megfáradt magányon,
jajongva lüktetett a rím erembe',
s éltem' kapaszkodott, egy szalmaszálon.
Sokszor daloltam csipke-fehér álmot,
múlt ölében ringó gyermekéveket,
verssorokba bújt vonószíjas jármot,
szívfalamra vésett, sajgó képeket.
Szavakat rágok,csordul lelkem vére,
harmatos hajnal vállamon pityereg,
színes álmaimnak vers lett a bére,
dicsőséget koldul, érte didereg.
Miért nem jöttél
rügybontó tavasszal,
aranyló nektárban
hempergő szavakkal,
orgona illatú,
ölelkező estén,
szirmot feslő csókkal
vágyam édes kelyhén...
Miért nem jöttél
lenge léptű nyárral,
csillámporos, karcsú,
ledér lepkeszárnnyal,
nyurga csikó szélnek
sörényébe fonva,
elröppenő napok
szekerébe fogva.
Miért nem jöttél…
hárfa hangú őszön
éhes seregélyként -
ki kóstol, nem csőszöm.
Miért vársz még mindig?
Minden percünk drága,
hulló falevéllel
várok... elmúlásra.