Lobban az égen a lámpa, ma fényétől tavasz éled.
Lágy haja isteni kendő. Mondd, sugarát te is érzed?
Sarjad az élet a fákon, hívogató üde zöldje
vágy - daloló madarak puha ágya, - s nászlepedője.
Látod a rét csupa bársony, gólyavirág ma a dísze,
holnapután pipitér lesz, hogy buja táncba repítse.
Hallod a szél muzsikáját? Néked szól ma a hárfa.
Szép szerelem közelít, száz mennyei csókkal a szádra.
2023.05.14.
Mint fáradt madár, ha megül
karcsú ágra szállva,
úgy pihen meg kóbor lelkem
bordó-bársony vágya.
Mint fáradt madár, ha búvik
árnyas lomb tövébe,
úgy rejtem el lelkemet
gyermekmúlt ölébe.
Csodálom a ringó fákat…
pilleszárnyú vágyruhákat
hord a szél.
Napsugárnak lágy ölében
rüggyé pattan a sövényen
sok levél.
Életdalt zeng cinke, rigó,
édes daluk nászra hívó -
cselszövő,
hisz készen van, már a fészek,
s ha célt ér a madárének,-
lesz jövő.
2023.03.26. VÁ
Felhő ha bontasz égi, rét,
s ha ejtesz áldott könnyeket,
a szomjas földnek ünnepét
csodálhatod, s a színeket.
Ha halk morajod elcsitul,
s kacéran int a napsugár,
a szelíd som lánggá pirul,
smaragdruhás a láthatár.
Pelyhes pitypang álmát szórja:
ezer vitorlán száll a lét,
kicsi magját - Isten óvja.
Felhőt ha bontasz égi, rét.
Jő’ a pőre hajnal, kócos virradattal, ringó tavaszt ölelőn.
Fű hegyén a harmat, gyöngykönnyeket sarjaszt, friss napcsóktól remegőn.
Trillás madár ének, enged kacér szélnek, nyújtózva a dombtetőn.
A déli nap konok, pipacs lángja lobog, sárgul a búzakalász.
Új virágot termő, szálló pitypangernyő - beérett szellővadász.
Ezüstfényű nádas, vadkacsáknak ágyaz, s kardlevelekkel csatáz.
Ősz az estbe csókol, rőt holnapnak bókol, Esthajnal díszlik fején.
Tó tükre, ha fodroz - hullám szőtte csokrot, meg-megcsillan a remény.
Régen ő volt, minden konyha éke,
téli napon maga volt a béke,
ha jól megraktuk, piroslott a platni,
nem akart ő sohasem jóllakni.
A karikák mellett a kis résen
ingó fények táncoltak békésen,
a plafonon mese hőssé váltak,
s gyermek álmunk- árnyaikon szálltak.
Minden megsült, minden megfőtt rajta,
csak az időt, ő hosszabbra szabta.
Imádtam a héjában sült krumplit,
lám az íze, még most is beugrik,
de gáztűzhelyen, az a régi csoda,
nem lesz soha királyi vacsora.
Január: Jajdul a jambus, jelenem jégben,
Február: fagyos fohászom fáradt fehérben.
Március: Meztelen malaszt, morzsányi mámor,
Április: áldott álomnak ágyaz az Ámor.
Május: Mosolygó májfa' mézharmatcseppben,
Június: jókedvű jövőm, s jómagam jegyben.
Július: Jegykendős jöttöd jutalomjáték,
Augusztus: ajkadon ajkam, angyal ajándék.
Szeptember: Szépséges szárnyunk szerelmes szóra
Október: októberünknek oltalmazója.
A nap dereng, az est ezüstös,
ma győz a csend a pénzvilágon.
Csitul szívem. Közelg' az Üdvös,
Enyém az Úr a golgotámon.
Igaz hitem kincsként vigyázom,
s fejem felett a zúzmarás ág
fehér subája, száz imádság.
Szél muzsikál,
reszket a lét,
téli napunk
lopja a fényt.
Síri világ-
nincs menedék,
fázik a sok
szürke veréb.
Nincs bujaság,
csak rideg éj,
fojt a hideg
csipkeszegély.
Lusta, lomha már az árnyék,
nyújtózik az udvaron,
őszi napfény égajándék-
szétfolyik a házfalon.
Gyöngyházfényű pókvitorlát
hintáztat a kajla szél,
elérve a templomtornyát-
őszt harangoz, s útra kél.
Aranyhajú fűzfaágat
némán ringat, nézd a tó,
nádra száradt már a bánat,
s elnémult az altató.
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett -
ledér kamilla csókja lett.
Nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Ezüstös csend fűzfaágon,
jéggé dermed lám a tó,
bánatgyöngyünk fázós nádon –
elnémul az altató.
Lángol a sírkert, lobog a fénye,
millió mécses ír ma az égre.
Millió mécses csillag a földön,
viaszcsepp könnye pecsét a csöndön.
Lángol a sírkert, lobog a fénye,
krizantém szirmot fest ma a vére.
Krizantém szirmot, őszi virágot,
gyermeket, szülőt, rokont, s barátot.
Lángol a sírkert, piros ma minden,
lobog a mécses: úgy fáj a „nincsen”.
"Érik a szőlő, hajlik a vessző",
száz tündércsóktól szüretre tetsző.
Nap - ölelt lankán pezsdül az élet,
szorgos a kéz ma, munkára égett.
Púpos a puttony, nyög a daráló -
tátongószájú szőlőzabáló.
Feltűrt a szoknya, libben az alsó,
taposólábat ma nem ér jajszó.
Szőlőhéj pattan, csurran a vére,
szomjas darázs száll mézízű lére.
Nyikorgó présnek szorul a váza,
must ma a festő, piros lett máza.
Pocakos hordó friss murcit ringat,
gyöngyöző habján újborunk pirkad.
Földanya sóhaja száll,
őszül a kecskeszakáll.
Alszik a nyár meg a tél,
már csak az álma ledér.
Sárgul az ágon a lomb,
vágyik a fényre a domb.
Csendül a nóta a fütty,
húzom a szélhegedűt.
Illanó idő arcomra vésett
mély barázdákat, s ráheverészett.
Keserű szántás, bánatos árkok,
csendben lapulnak el nem ért álmok.
Illanó idő arcomra vésett,
mattul a szemem, gyöngye beérett.
Mikor csontomra
a hús rátapad,
nem vagyok más,
csak kórházi számadat.
Mikor fájó árny
a rám rajzolt mocsok,
hegtelen sebek közt
a megbocsájtás konok.
Mikor arcomra feszül
pergament bőröm,
mosódó emlékek
könnyeit nem győzöm,
fénytelen szememben
elfeledett képek,
fakó szembogaram
a semmibe réved,
lázrózsás borzongást
hint reám az átok,
félelem simul rám -
már semmit sem várok.
Mikor léleklángom
csak pislákoló mécses,
csupasz lelkem lásd,
tiszta hittől ékes.
Jön már az ismerős, könnyektől viselős, rideg-őszi éjszaka.
Didereg a vágyam, dér vetette ágyam, zárva lelkem ablaka.
Szöknek az örömök, a magány örökös, rám terül a föld szaga.