Száll az Ősz zenéje újra;
Már a tücsök is ezt fújja.
Holdfény inog, levél rebben;
Ősz dalol a fellegekben.
Lombot tarkít őszi festék,
Keserédesek az esték.
Széllel zeng őszhárfa húrja,
Száll az Ősz zenéje újra.
Bőrömből ki nem léphetek,
Saját utamon lépdelek.
Idő szalad,
A Föld forog;
Mindig önmagam maradok.
Szép hatvan fölötti évek;
Magunk örömére
Élek.
Szürke kora őszi egek;
Bőrömből ki nem léphetek.
Ha túlerő morog,
Az egy dolog;
A Föld mégsem neki forog.
Halefet akárki élez,
Ember tervez,
Isten végez.
Egy csöpp élethez is kevés
Ezer méter fenyegetés...
Ha pénz gyomra korog,
Az egy dolog;
Számlákból Élet nem csorog.
Talmi nagyot Idő fékez,
Ember tervez,
Isten végez.
Doktrína csikorog?
Az egy dolog,
Dogmahegy mocorog?
Az egy dolog,
Kivert kutyából hogy lesz szalonna,
kövér disznóból fess primadonna?
Gyilkosból rendőr, rabló a papból,
a sok élelmes bármit elhappol.
„Szabad” a világ, tombol a gender:
állattá vedlik lassan az ember.
Aki még józan, ellene lázad,
óvd a családod, védjed a házad!
Szivárványszínű zászlók lobognak,
hirdetik jussát rusnya dolognak;
egy állig tetkós félpucér blődnek,
szakállas póknak dudái nőttek.
Trója romjait eladták,
Hektór sírját veszni hagyták.
Kisstílűség arca érdes,
A Hagyomány - veszteséges.
Ütött-kopott jövő-vagon;
Tál lencsék - futószalagon.
Butaság buta-merészen
Magáról távlatot képzel.
Vigyorognak az ebadták;
Trója romjait - eladták.
Nyársirató szeptemberben
Gondok foga közt az ember.
Mindenütt sötét fellegek,
Mindig robbanás fenyeget.
Minden probléma egyszerre
Ontja dühét a szemembe,
Egy helyébe tíz új terem,
Csak úgy kapkodom a fejem...
Erős legyek a
Hitemben
Nyársirató szeptemberben..
Ostromló gond-hadseregek
Rekedt dobszólója pereg.
Felleg módján örvénylenek,
Időnként bekerítenek.
Kedves gondok, hőbörögtök,
Lőhettek, de be nem jöttök
Lelkem házi szentélyébe,
Ott Szerelem van és
Béke.
Míg élek, addig éberek;
Ostromló gond-hadseregek.
Vén hajó Idő-tengeren,
Rossz jelen-hullámhegyeken
Bukdácsol jövő-irányba,
Tépett minden vitorlája.
Szél hajtja a fellegeket,
Mindenütt vihar fenyeget.
Reszket a Lélek,
Az Élet;
Recsegnek az eresztékek.
Ha nincs jövő-cél,
Hát legyen;
Vén hajó Idő-tengeren.
Monomániás végzetek
Unalmas serege fecseg.
Minden "reálpolitika"
A halál régi rokona,
Vagy azt képzeli magáról.
Nem lát se erdőt a fától,
Sem pedig erdőtől a fát,
Csak vonszolná magát tovább.
Monomániás végzetek
Szennyes ökörnyála lebeg,
Sötétíti el az eget
Idők, intézmények felett,
Miközben mű-tömjént éget -
Anyag-reménytelenséget,
Nyaram lassan Őszbe zuhan;
Mi célod még velem, Uram?
Még csak tréfál velem a szél,
De már közeledik a Tél.
Baj, probléma mindig akad...
Míg élek, állom a sarat.
Verseim nem állnak félre,
S nem vonulnak díszszemlére.
Időm hol oson, hol suhan.
Amint parancsolod,
Uram.
Lótom-futom hiszterézis;
Megcsináljuk - csakazértis.
Agyzsibbasztó realitás?
Féljen attól mindenki más.
Ellenünk a statisztika?
Béke szálljon poraira.
Csüggedésre nincsen idő,
Bizonyítson a túlerő.
Lótom-futom hiszterézis;
Megcsináljuk.
Csakazértis.
Hatalmas várrom a ködben,
Legfeljebb sejthető,
Igazi nagyságában még
Nem érzékelhető.
Kárpát-medencei Múltunk
A mítosz-ködbe vész,
Egy-két darabja ránk maradt,
De sehol az egész.
Hátterében a Kárpátok
Fenséges ormai,
Itt-ott néha felsejlenek
A nagy vár tornyai.
Kárpát-medencei Múltunk
Torzóként él velünk,
Félreismert darabjait
Használták ellenünk.
Extrém nyárvégi hőségben
Forr a levegő,
Csörögére szikkad minden
Profán túlerő.
Izzad a háttérhatalom,
Bűzlik a latyak,
Háborúznának hőségtől
Megzápult agyak.
Perzselő kánikulában
Szikrázik a por,
Minden kósza rosszindulat
Szilánkokra forr.
A vad, őrjítő hőség az
Elmébe hatol,
Ragacsosan tapad ránk a
Nyárvégi pokol.
Extrém nyárvégi hőségben
Reszket a világ,
Minden bárányfelhő avas,
Zsíros, sós cobák.
Lángoló flaszter résében
Elszárad a fű,
Világbíró ostobaság
Vakargatja horpadt hasát.
Érték vagy okulás végett
Empátiába nem téved,
Nem is gondolkodik nagyon,
Mert ami kell, írva vagyon.
Nem érdekli mások gondja,
Legfeljebb a vállát vonja,
Orrhegyénél tovább nem lát;
Világbíró ostobaság.
Ezüstnyárnak vakfoltos a fénye,
dermedt tűz fűt röpke végtelent,
ifjú szélnek vénülő sörénye
páncéltól foszt galád védtelent.
Keserű méz cseppje gyönggyé érik,
csókkal öl meg élőt, s levelet.
Nézd, az élet mily gyorsan enyészik,
sírva nevet, míg én temetek.
A vén Biztos Bizonytalan
Álmainkon is átsuhan.
Idő hátán körbetáncol,
Elénk toppanhat akárhol.
Előtte semmi az erő,
Nála mindenki egyenlő.
Tudja, mi a haszontalan;
A vén Biztos Bizonytalan.