Toma blogja

Hányszor de hányszor fordultam már hátra,
S újra löktél tajtékzó habokba,
Mondtad, induljak, küldtél messzi útra,
De fegyvert nem raktál tarisznyámba.

Feddő intés volt igéd igazsága,
Hajó orrán szavad mint jelzőfény,
Tudtad, elrontom, vagyok oly izgága,
Hitem segít, s nem húz mélyre örvény.

Tanító erején kénkő viharnak,
Gonosz csáklyája gerincen roppan,
Mondtad, jobb lesz, ha gyötrelmeim múlnak,
S kísértés alatt testem nem rokkan...

Osztoztak rajtad, mint Jézus ruháján,
Várta voltál, konca a töröknek,
Antant sara a megszálló csizmáján,
Mehmed serege rajtad törött meg,
Ötvenhat ér fáj lassuló szívedben,

Ott lakom én hol a hűs szellő űz hajnali álmot,
nem vagyok én úr, csak volt dolgos kétkezi munkás,
nincs szoba, nincs lány, rossz szekerem sincs mely nyikorogna,
égkoronám kék, ékköve mind sok ezer szép csillag.
 

A teremtésemkor
nem volt kimondott szó,
így megtette a csend,
és a benne várakozó
tökéletlen rend,

elütéssel leírt szabály,
bomló katonasorként vonuló,
a fejemre spirálban
szálló rontás:
genetikai botlás...

               *
Szavakat duruzsol a gép,
csöveken szövegel,
néha túl sokat követel...

Fehérre meszelt tér
szeplőtlen rendjét töri meg
a csöveken rohanó vér.

Jótevőm lettél azzal,
hogy szívem nyújtófára tetted.
Merted,
s próba ez nekem.
Nem gondoltam,
hogy elbírsz velem.

Keleszteni a kelhetetlent,
bátor tettel,
nyújtani a nyújthatatlant,
álnok tervvel,
sikerült neked.

Vérvörös süteményünkből, málnaként,
folyik a lét,
két dobbanás közt nyomnak, tumorként,
a vörös vérsejt-málnák.
Árva mazsolák.

Azt mondtad édes lesz,
hát várom.
A türelmem spagetti tészta,
míg te vagy a párom.

Néztünk téged, a blúzod, a kikerics meg én,
Sziklák övezte szurdok pázsitos fövenyén,
Amint vízválasztó, törékeny csípőd,
Sebes patak medrében szigetként nőtt,

S Kezed ölelte sodrásban boldog vízcseppek
Már helyettünk simultak versengve bőrödnek,
Kék blúzod sárgult, fúrta az irigység,
Illatod maradt számára örökség,

Magam lettem volna tán patak mély forrása,
Vagy öles fákból ácsolt önapasztó gátja,
Hogy magányos vízcseppként én, egyedül,
Csak én legyek, mely melleden szétterül...

Ringó, ringó, ringó,
Ez az Élettangó,
Lágy melankólia,
Forró andalgó.

Kilép, hátra, zár,
Öled mélye vár,
Selyem, latin-barna
Hosszú comb bezár.

Kilép, balra, zár,
Százszor csókol már,
Ős-vörös fénnyel
Ajka újra vár.

Lép, lép, fordul,
Lelken túl csordul,
Örök csalfa vágy,
Kell úgy, piszkosul...

             *
(ref:)
Ringó-ringó-ringó
Rongyos-Élet-Tangó...

             *

Édes-bús ütemünk hívogat, újra kél,
Mezténláb mulatok, gondom a táncban él,
Régen szólt dalokat énekel új remény,
S ritmusban pörög életünk.

Két lépés repülő, ingat a forgató,
Hullámzó karikát rajzolva fordul át,
Benned gyúlt tüzeket, bőrömön égve szét,
Hamvaszt el hamuvá zeném.

Páratlan szerepünk, élteti csalfa fény,
Brácsában ragadó hangokon éledő
Érzésünk veri szét, lassul a járató...
Csárdásunk elül, éjbe száll...

Szőre lónak, szép telivérnek, ékes,
Háta fényes, csillog a barna bőre,
Vágtalázban űzte a vére tőlem,
Ösztön a kínja.

Erdejében bújva a hős királynak,
Rejtve ős zuzmók mezején, remegve,
Megpihen már, lanyhul a terhe végre,
Űzi az álma.

Éjre nappal jő, ebek orra nedves,
Érzi, táltos ló nyoma messze kúszik,
Hajtja árkon, űzi a szikla szélen,
Jaj, oda veszne!

Én a vérem hullatom érte mégis,
Tisztem átkos, lenni uraknak kénye,
Szolga sorssal verve lovásza lettem,
Én a gonosznak.

Kiméretlen szavakból gyúrtál,
Öntötted rám, mint a híg vasat,
Kíméletlen szavakkal küldtél,
Nyitottad szám, adtál hangokat,
 
Kiáltva rommá Bábel tornyát,
Hogy gyújtsak bensőmből lángokat,

Kóbor árnyékod meszelt falon halad,
Kapualjban lapít, ahol kell, reszket,
Botló lábad az árkon ugrik, szalad,
Kabátod burkol, mert sötét kell, éjjel!

Tartva mélyen a szövethalom alatt,
Kopott, száraz emlékkéve-köteget,
Tükröt, melyben arcod még szépnek maradt,
Kínokat, foszló húsú gyötrelmeket,
Éveket, átélt s megnemélt perceket,
Jövőt akasztó múltadnak bitófát,
Születésben halt gondolat-ikreket,
Égő gépbe fulladt ötlet-pilótát...

Forrása Kasztalának hűs vízzel árad,
Múzsái zsongnak, csókjukat küldik,
Költőik asztalánál tűz-ihlet támad,
S kortyával bornak torkukat hűtik.
 
Delphói forrongása mélységbe zárat,

Mikor Párizs utcái még üresek,
akkor járok én ott, a leselkedő,
egy senki, pusztai semmirekellő,
ó város, benned szánalmat keresek.

De, költőd lennék, ha meghallod szavam...

Vegyél be, szívj magadba, és ne vess ki,

Lennék fűszeres pultján csengő,
Hangja, tenyérrel ütvén, zengő,
füstje pipának, édes, bomló,
hölgyek illata, lágyan omló,
 
pulton koppanó régi pengő,
dobon bőrfedő, gyorsan pergő,
csapból serkenő sörben komló,

Kamasz vagy...
mondod.
Rendben.
Vizsgáljuk ezt meg
csendben.

Lázadsz ellenem.
Apád vagyok,
Szerinted meg
magam vagyok
a rend.

Jól van, legyen úgy,
legyen Rendetlenség.
(De lehet még
Engedetelenség,
Ösztönösség,
meg sokféle
más Ság és Ség.)

Holnapi naptól
(pláne, csak azért is)
valamilyen
Ség-ben
(vagy Ság-ban)
élnék tovább én is.

Újabb tavasz, nem tudom hányadik,
Elér tán a végtelen számokig,
Kezdés újra, örökkön előre,
Ifjú gidaként kapok erőre,

Téli sebekre hűs patak vize,
Lendít átal gyors paták ereje,
Illatos mezőre széna csábít,
Suta szemedben szerelmed látszik,

Maradnék melletted örök társként,
Agancsunk tartana erős zárként,
De távcsőben látszanak pettyeid,
Orvvadász golyó gyorsan leterít.

Sárgult levélen ígéred, jössz majd.
Reszkető kezemből a ráncok
vezetik soraidat, sáncok
közt a puskapor foltvirágot hajt,

ujjad nyoma húz szögesdrótokat,
betűid légnyomás repíti,