Uballit háza - I.
„Egy Föld, egy birodalom, egy király”
(regény)
(A cselekmény és a szereplők kitaláltak, de a veszély valódi.)
(Megjelent e-book formátumban, 2010-ben)
PROLÓGUS
Április 24.
14 20
Nonnevitz-től északkeletre
Rügen-sziget
Németország
—Merre van a holttest?
—Bent a házban, főfelügyelő úr! — a fiatal rendőrtiszt a bükkfacsoport mögött rejtőző alacsony épület felé intett.
Hideg este árnyékában
Didereg a Múlt,
Hosszú a Tél annak, aki
Élni nem tanult.
Borostásan fagyoskodnak
Kócos nemhitek,
A világba belevetve
Kacag a hideg.
Anyagvilág főtörvénye
Tudja a helyét,
Zsörtölődik a sarokban
A néma sötét.
Hideg este árnyékában
Fázik a Jövő,
Akad-e még tovább élni
Majd elég Erő?
Zavarja-e létünket a
Végzet-hárpia?
Lendületet vesz-e még a
Negentrópia?
Szükségszerű lesz-e, ami
Csak istentelen?
Hideg este árnyékában
Hallgat a Jelen.
Őszutói alkonyatban
Ezer fáradt pillanat van.
Lombjuk vesztett tölgyek felett
Szunyókálnak a fellegek.
Alkonyatra bánat tapad,
Az év lassacskán elapad.
Őszutói alkonyatban
Nosztalgia zárja pattan.
Mint félszeg régi vendégek,
Melegednek az emlékek.
Ködbe vesző távol hegyek
Titkos folyamot rejtenek.
Köd-hegyekben álom-erdő,
Ott örvénylik a Jövendő.
Fantom-vizek habja csobban
Őszutói alkonyatban...
Profán világ-rengetegben
Kis vályogház rejteke;
Számomra és a Számodra
Itt a világ közepe.
Fényes, meghitt nyugalomban
Telnek itthon a napok,
Nagy öröm, ha hosszú esték
Végére itthon vagyok.
Berzenkedhet odakint a
Kánikula, vagy a hó,
Itt lakik a jó közérzet,
És velem van Anikó.
Profán világ-rengetegben
Szent otthonunk, kicsi ház,
Itthon, a világ közepén
Ránk Isten maga vigyáz.
Novemberi vasárnapon
Soraimat fontolgatom.
Ömlik a bánatra leső,
Rossz, nyomorúságos eső.
Csöpörög lármás sejtelem,
Tócsákba gyűlik a Jelen.
Novemberi vasárnapon
Ködfátyol az ablakomon.
Az üvegen vízcsöpp-kéreg,
Dideregnek a Remények.
Sóhajtanak dermedt Hitek,
Háztetőn táncol a hideg.
Novemberi vasárnapon
A Múltamat lapozgatom.
Mesés-vidám a Múlt nagyon…
Novemberi vasárnapon…
Létek, Hitek, torlódások...
Amint nem szeretünk - átok.
Idő ver türelmet csapra,
Száz program - egyetlen napra.
Kapkodó, lihegő éra;
A türelem - süketnéma...
Létek, Hitek, torlódások...
Ezernyi lét-torzót látok...
Álságos virtuál-tájék,
Akta, vagy videójáték.
Papír-lét - ködből lópata;
Isten nem lesz bürokrata.
Csak hallgatok,
Nem kiáltok...
Létek, Hitek, torlódások...
Ádvent felé közeledve
Ősz-kapu megvetemedve...
Mogorván gunnyaszt november,
Kabátba bújik az ember.
Pitymallat fagyosan eszmél,
Távolból már dörmög a Tél.
Ádvent felé közeledve
Az éjszaka vénhedt medve.
Kopik az évről a kéreg,
Éledeznek a veszélyek.
A profán lét partjainál
Horgonyoz a téli halál...
Ádvent felé közeledve
Vibrál Isten Jövő-kedve...
Kifényesednek a napok,
Lámpasorban ádvent ragyog.
Életben tartva,
Szeretve...
Ádvent felé közeledve...
Pasztell színű őszi ének,
Csípős estű őszi évek...
Nosztalgiás őszi este,
Forró az emlékek teste.
A gondolat maradt fürge,
Csak a horizont lett szürke.
Pasztell színű őszi ének;
Szent szavak világot érnek.
Holt dolog sohasem teremt,
Szent szavakból épül a Rend.
Gyors alkonyba bújik az ég,
Isten igéje - halványkék.
Pasztell színű őszi ének;
Háttér minden Őszikéknek.
Múlt-kötegen ősz a spárga,
Az ősz dala: okkersárga.
Pasztell színű őszi ének;
Csendben múló őszi évek...
Istené a vesződség,
Miénk a világ,
Nem nőnek a világ végén
Nadragulya-fák...
Tökéletes élethez
Száz év is kevés,
Bárki mondja, a világban
Nincs elrendelés.
Sanda profit-látszatot
Poklok felezik,
Csak az ördög súgja, hogy a
Tett "nem létezik".
Istené a vesződség,
Miénk az öröm;
A műanyag sziklabércen
Nincs kecskeköröm.
Boldogsághoz munka kell,
Szabad akarat;
A Kegyelem mindörökre
Istennél marad.
Végre itt áll az ablakom alatt...
Hosszan vágytam hiába rá,
S lemondtam róla rég,
S most itt áll már,
Kéklik,
Akár
Az Ég...
Még sosem volt
Ő az első nekem,
Ötvennégy évesen,
És épp olyan kék,
Akár a szemem..
Végre itt áll az ablakom alatt...
Össze kell szokni,
Egybecsiszolódni.
Ő fog majd engem
Ezer helyre vinni,
Látni kell, hogy van,
És hamar
Elhinni...
Az Élet Isten mosolya,
Boldog, aki teremt,
Csendes, nemes, szent Derűből
Épülhet bármi Rend.
Az anyag-univerzumon
Csupán mosoly hat át,
Sok komor arctól lesz komor
Az emberi világ.
Pénz, fanatizmus, hatalom,
Mind-mind halott szobor,
Általuk lesz a földi lét
Komor halotti tor.
Az Élet Isten mosolya,
Mosoly a Lent, s a Fent...
Nem vihogás, nem röhögés;
Mosolynyi büszke Csend.
Nem Isten földjein ered
A szenvedés-patak,
A mi lármánktól kap erőt,
Az Isten - hallgatag.
Nem feladni - élni;
Örökké remélni.
Isten tán csak vendég;
Őszül a Mindenség.
Pénz tekinget félre,
Nem fér a bőrébe.
Nem feladni - élni;
Sohasem henyélni.
Pénz-vezérelt, sanda
Globál-handabanda,
Hiába óbégat,
Hogy szép, ami randa.
Nem feladni - élni;
Nem ráérni félni.
Munka és alázat;
Minden egyéb: látszat.
Élőbb a valóság,
Mint a magyarázat.
Nem feladni - élni;
Álmok közé férni.
Örökké remélni,
Nem feladni - élni.
Rövidülő őszi napok,
Fáradt alkonyat andalog...
Elgyötört a világ teste,
Didereg a szürke este.
Vajúdnak tétova okok,
Hideg napok sora kopog.
Múlt, Jelen pora kavarog;
Rövidülő őszi napok...
Egyre sötétedő esték;
Jövőtől félni ne tessék...
Korán jött téli hidegek;
Köhög a világ, mert beteg.
Hosszú, alattomos árnyak
Lappangó bajokra várnak.
Egyre sötétedő esték;
A Múlt színe - Jelen-festék.
A Jövő? Por néhány tincsen...
Előre megírva nincsen.
Virtuális pénz-seregek
Hátán pénzállam-betegek...
Azt hiszik, Istent kilesték...
Egyre sötétedő esték...
Szép, de nehéz nap után
A test pihenést kíván.
Fent az öreg telihold
Se nem élő, se nem holt.
Levélfosztottak a fák,
Kókadozik a világ.
Nyugszik álom-fekhelyen
A teljesült Szerelem.
Isten adjon még sokat,
Szép, de nehéz napokat!
Közös őszünk,
Közös telünk...
Amíg élünk - együtt leszünk.
Hideg, szeles novemberünk;
Isten legyen mindig velünk.
Kicsi Otthonunk még földi,
Szép selymes Hangod betölti.
Közös őszünk,
Közös telünk...
Egymás kezét fogja kezünk.
Van Életünk,
Két Gyermekünk,
Isten legyen mindig
Velünk.
Üzent a Tél.
Szörnyű szél
Tombolt az udvarokon;
Távolban már ott vigyorog
A vén, jeges
Masztodon...
Nem nyugszik a
Vén uzsorás,
Hóval, jéggel fenyeget,
Engedelmesre fagyasztott
Ember-gépeket
Szeret.
Látogatást
Tett a hideg,
Fagyos novemberi nap;
Méltó választ ad a Télnek
Minden bátor
Pillanat.
Üzent a Tél,
Havazott,
Vacogott a Pillanat,
Vágy- és szeszély-tócsák fagytak
Jéggé
A friss hó alatt.
Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...
Hull a folyékony soha,
Cuppog világ-pocsolya.
Gép-istenek ostora
A szél-demagógia.
Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...
Jön talán kézen-közön
A profán pénz-vízözön...
Szemforgató pénz-eső,
A közösség-temető.
Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...
Néma ködben verdeső
Törött szárnyú, kis Jövő..
Hull a földre, egyre hull,
Múlt és Jelen megfakul..
Csúf, novemberi eső,
Istent, Létet kereső...
Azért vagyunk demokraták,
Hogy szót fogadjon a világ.
De a többség mind fasiszta,
Ilyen fób, vagy olyan-ista,
Készül a feketelista,
Rajta lesz Iván, Jack, Pista!
Demokrata,
Demokrata,
Az vagyok,
Az vagyok én,
Vigyázzatok,
Mert veletek
Olyat teszek,
Mint Mélosszal Athén!
Nem kell többé nemzetállam;
Az uralom legyen nálam!
Mivel demokrata vagyok,
Az legyen, amit akarok!
Én jelölöm ki az utat,
Pénz beszél, a tömeg ugat.
KÉTSZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ
ZÁRSZÓ
A kanonizált költészet területén végzett szemlémből egy „verstípus” következetesen kimaradt: a teljesen amorf, halandzsaszerű szövegekből felépülő „versek”. Az ilyeneket nem tekintem a líra érdekeltségi körébe tartozónak.
Szükség van valódi magyar költészetre.
A kánon kiüresedett, hatalmas vízfej. Infrastruktúrájával, díjaival, „irodalmi életével” együtt egy letűnt kor képviselője. Az új költészet csak a berkein kívül erősödhet meg.