lnpeters blogja

KÉTSZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Ezt előre bocsátva nézem tovább Méltató ájuldozásait:

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Tipikus esete a kötelező légbőlkapottságnak.

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Októberünk vénülőben,
Hull az Idő könnye bőven...

Ködösre hűltek a falak,
Levélszőnyeg a fák alatt.

A Nyár gazos sírja felett
Csörömpölnek a levelek.

Októberünk vénülőben,
Jelenünk meg vén erdőben...

Fújnak a Cohn Bendit-szelek,
A vén hajó remeg,
S a láthatáron trónol -
A Rettenet...

Jogok meg kötelességek
Rossz dogmákká fagynak,
Profán agymenések
Szentelvizet kapnak,
Közönséges erőszaknak
"Jogvédői" vannak...

Európa,
Európa...
Rossz doktrínáid szemétdombra vetnek,
Felsejlenek távoli partjai
Valami abszurd,
Gonosz rettenetnek...

Októberi hulló falevél..
Minden Jövő
Előbb
A Múltban
Él.

A vastag, friss avarszőnyeg kopog,
Félénk,
Rossz álmú
Jövő
Nyomorog.

Belepi lábnyomainkat az Ősz;
Emlékeink:
Megannyi
Fürge
Őz...

Októberi hulló falevél...
Az ember sose
Önmagának
Él...

Ha az Idő érne,
Az ember nem félne;
Végzet-szabta történelem
Elkotródna félre.

Ha Jövő kerülne,
Elibénk terülne,
A Múltat is elhívhatnánk
Gyönyörködni benne.

Szelíd jelen lenne,
Tenyerünkből enne,
Betölthetné lelkünket az
Öröklét szerelme.

Hogyan újul meg a Líra?
Mint elvarázsolt kabát?
Esetleg "modern szellemben"
Felszámolja - önmagát?

Nem hiszem...
A Líra nem öngyilkosjelölt
Rímfaragók
Rossz, posztmodern
Disznóölő kése,
A Líra az Emberiség
Örök szívverése...

Álköltészet van
Címért,
Díjakért
A Líra - felelős az Emberért.

Hogyan újul meg a Líra?
Tán doktrínák nyomán?
A jó, engedelmes papír
Fut a nyomda után?

Margit körút..

Corvin köz…

Magyarország…

Idegen hangzású, furcsa nevek

Sorát önti elő a rádió,

Áradnak, mint zabolátlan folyó,

Bennünk egy messzi kis ország vonaglik,

Míg Európa borotválkozik.

Emitt béke, üzlet, hétköznapok,

Demokratikus jólét, nap ragyog,

Felriadva csak hála jár az égnek;

Valahol messze, túl a kerítésen

Sztálin-szobor dől, orosz tankok égnek…

Egy ország Európa közepén,

Ahol a végzet reszketni tanul…

Margit körút..

Corvin köz…

KÉTSZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ

Itt érvényesül a „kötelező légbőlkapottság” elve. A kánon versei nem törekednek lírai élményközösségre, még a kánonhoz tartozó személyekkel sem, sajátos műnyelven íródtak, sem érzelmi, sem pedig értelmi oldalról nem megközelíthetők.

Olvasni senki sem olvassa őket a „bennfenteseken” kívül. Voltaképpen ezt nem is akarják. A kánon igyekszik minél teljesebben elzárkózni a közönségtől. Fentebb szóltam arról, hogy akad már olyan, a kánonhoz tartozó tollforgató, aki a verskedvelést is „dilettantizmusnak” minősítette.

Fantomok az őszi csendben,
Varjak kárognak rekedten.

Fondor alkonyat betakar,
Árulást zörög az avar.

Alpok felől fordul a szél,
Alattomos nótát regél.

Fantomok az őszi csendben,
Komor, ínséges menetben.

Elárult jó Babilonok
Felszámolt világa morog...

Feledtetett Atlantiszok
Szellemfogsora csikorog.

Fantomok avarba zárva,

Késő este - egy hosszú nap után;
Bólogat a közelmúlt
Az öreg körtefán...

Ősz meg a gond - két vénülő iker;
Semmibe csábít az anyag.
Mégis élni kell.

Tétova buszra száll fel az Idő;
Régi menyasszony a Remény,
Még sincs esküvő.

Késő este - egy hosszú nap után;
Etikásdit játszik a pénz
Az uborkafán.

Hallgat a Szent és harsog a profán,
Egyre vastagabb a pára
Isten ablakán.

Hüppög az árva, vézna kis Jövő;
A valódi Életre már
Nem marad erő.

Valahol mindig szól a Dal,
Valaki mindig Jót akar.

Valahol elcsitul a szél,
Valaki mindig szépen él.

A Szerelem
Valahol mindig éget,
Valahol mindig tovább tart az Élet.

Valahol mindig szép a Szép,
Valaki most előre lép.

Valahol mindig jó a Jó,
Valahol mindig szép a Szó.

Valahol kushad a végzet,
Valahol mindig élni tud az Élet.

Októberi sár...
A tévelygő Történelem
Majd hazatalál...
A vén Idő
Jövőre,
Vagy újdonatúj Atlantiszra vár..
Októberi sár...

Októberi sár...
Októberi sár...

Októberi sár..
Latyakos belenyugvásban
Úszik a határ...
Véres barantára készül
A dollár-tatár.

Októberi sár...
Októberi sár...

Októberi sár...
Isten és a világ esze
Nem egy srófra jár.
Nem piac az emberiség,
Nem is szó-bazár.

Októberi sár...
Októberi sár...

Életemnek van értelme;
Enyém Anikóm szerelme.

Két gyönyörű felnőtt Lányom;
Örömöm Bennük találom.

Van gyönyörű Magyarhonom,
Meghitt, csendes kis Otthonom.

Hogy mégis minek van híja?
Nekrológom majd megírja.

Este van,
Este van,
Péntek este van...
Az egész hét bajkészlete
Semmibe suhan.

Lassan és
Tétován
Száll le a sötét,
Fél még az Ősz birtokolni
A Nyár örökét.

Őszies
Illatok,
Telihold ragyog;
Szépen kell az Őszt fogadni,
Drága Magyarok.

Az eső rojtosra áztat
Elveket,
Meg terveket;
Sohasem Isten az, aki
Jobb jövővel hiteget.

Egyre hull a híg latyakba
Doktrínákkal vert jövő,
Nem caplathat át a sáron
Más,
Csupán a friss erő.

Októberi szürke égből
Egyre hull az áradat,
Pesszimizmussal töltené
A reménység-kádakat.

Az eső rojtosra áztat
Pomádés nemhiteket;
Vén szenilis szkepsziseket
Naponta sárba temet.

Pacallá ázik az ördög,
A vén zsákmányra leső,
Nem hiszi el, hogy valaha
Még elállhat az eső.

Őszi este éneke;
Vén homályos ó rege.

Sajog a Múlt valahol;
Legendákban Ősz dalol.

Minden fájdalmas titok
Mélyében Ősz kavarog.

Őszi este éneke;
Nem regény - nem is mese.

Amit csak az ész feled,
Veszendőbe nem mehet.

Isten sohasem henyél;
Atlantisz - az Őszben él.

Őszi este éneke;
El nem oszlik - sohase.

Kert végében Ősz kapirgál,
Rövidül a nappal,
Hosszabb lesz a nosztalgia
Minden pillanattal.

Deresedő vén Október
A Múlttól lesz részeg,
Megbűvölik Idő-rések,
Idő-áttűnések 

Csípős októberi éjben
Múltak kavarognak,
Szava-lelke itt bolyong
Hajdan tegnapoknak.

Október közepén..
Az Ősz örök peremén..
Miközben valahol
Távol
Ádvent jön felénk.

Lassan múlik a vasárnap,
Újabb nehéz napok várnak...

Sötétedik a láthatár,
A temető halottra vár.

Külön világ minden bokor,
A szél fellegeket sodor.

Lassan múlik a vasárnap,
Nagyapja por a sárnak.

Nő a Múlt, fogy a Jövendő,
A Remény csak piros kendő.

Jó tervek maradnak félbe,
Ballagunk tovább - a Télbe.

Lassan múlik a vasárnap,
Hétfő szelei grasszálnak.

Lelkünket csendben átjárja
Az Ősz lanyha muzsikája.

Ősz-fantomok halkan járnak,
Lassan múlik a vasárnap.

Októberbe ért az Élet,
Bágyadtabbak a Remények.

Az arany csak fényes bádog,
Életszerűbbek az Álmok.

Szent hétköznapi Jók, Szépek;
Októberben szép az Élet.

Októberbe ért az Élet,
Leginkább - Miattad élek...

Egyedül a Lét leteper,
Párosan meg - édes teher.

Férfinek nő - nőnek férfi;
Szeretni, nemzeni, élni...

Októberbe ért az Élet,
Mind rövidebb napra ébred.

A félelem időt metél;
Egyre közelebb jön a Tél.

Nemlét csábít néma csöndbe,
Isten - itt fogna örökre.

Kesernyés, vén alkonyatban
Égre száll a füst,
A Nyár Élet-zöldet hordott,
Az Ősz - színezüst.

Visszanyeri a hatalmát
Felettünk a szél,
Elfeledett Kezdetekről
Bús nótát mesél.

Színezüst Ősz,
Színezüst Ősz,
Sok kis öröm
Nagy bánatot legyőz.

Felleg borul a világra,
Mint egy öreg üst,
Szürke napok, szürke álmok,
Minden színezüst.

Sáros pocsolyákban úszva
Vénül a határ,
Öregszik a föld, az ég, a szó,
A napsugár.

Színezüst ősz,
Színezüst ősz,
Múlt-banya
Káposztát főz.