Ős Hitek márvány vizein
Siklik a hajó,
Csak itt érezzük igazán
Azt, hogy élni - jó.
Ős Remények szent folyamán
Vitorlázni jó,
Minden látvány, amit élünk,
Örökkévaló.
A Lét összes forrásánál
Ősi Hit piheg,
Rejtik Időt zabolázó
Élet-ligetek.
Ős Hitek márvány vizein
Megpihen a szél,
De amíg világ a világ,
Isten nem henyél.
Napsütéses őszi napon
Isten kinéz az ablakon.
Igazat sző már a takács?
Pirul-e a jövő-kalács?
Korhad-e már a vén végzet?
Háborog-e az enyészet?
Napsütéses őszi napon
Ballag a vén Idő - vakon.
Túl a horizonton a Nyár,
Közeledik az őszi sár.
Idő rossz kereke forog;
Mit sem látva tova robog.
Napsütéses őszi napon
Száz fizetett kétség oson.
Félrevert bölcsesség mutál,
Őrült ráció szalutál.
Piperkőc árulás recseg,
Rozsdásodnak a levelek.
Nyári éjszaka - utolsó...
Őszt szövöget már az orsó...
Nyarunk örökre elmarad
Távol emlékhalom alatt.
Távozik a kedves vendég;
Jön a megszokott szürkeség.
Nyári éjszaka - utolsó..
Misztikus távol harangszó...
Majd hétköznapok festenek
Élénk színre emlékeket.
Kétségeink fáját vájja
A vén Idő misztikája.
Lágy, hűvös idő-koporsó...
Nyári éjszaka,
Utolsó...
Megy a hajó - élek még,
Integet a Messzeség.
Hétköznapi örömök;
Még csak az Idő zörög.
Van miért - van kis család,
Van Otthon - meleg kabát.
Megy a hajó - élek még,
Kéken mosolyog az ég.
Munkakedv Létből fakad,
Értelmes cél is akad.
Isten szervát adogat,
S én rovom a sorokat.
Megy a hajó - élek még,
Ma sem kisebb lánggal ég.
Ötvennégy év elfutott,
S erőm teljében hagyott.
Kedvesem ma is csoda,
Ifjan tart a mosolya.
Lát az Isten,
Kék az ég;
Megy a hajó - élek még.
Eltelik egy újabb nyár is,
Most se lettem liberális.
Vérfürdővel fenyegetve
Vigyorog vén dollár-medve.
Ideje jött maszkabálnak,
Doktrínák jövőt zabálnak.
Eltelik egy újabb nyár is
A világ sose fatális.
Mindig sutba kerül a lom,
Elmúlik minden hatalom.
Pokol kapuja kitárva,
Lucifer még mindig sánta.
Eltelik egy újabb nyár is,
Az Isten nem virtuális.
Tigrisen elefántorrmány
Lenne most a világkormány...
Arc nélküli embermassza
Szállna távol múltba vissza.
Ady levélben kért tanácsot Hatvany Lajostól - vegye-e feleségül Csinszkát.
Hatvany egy 1914. július 10-én kelt levélben válaszolt.
Nem idézem a teljes választ, csak a legfontosabb motívumokat - azt is szabadon.
Hatvany a következőket felelte:
"Adva van egy nem egészséges, és nem is fiatal költő. Meg egy kislány, egy húszéves hisztérika. Hajaj...Uccu neki! Az élet annyit ér, amennyi az élmény!"
Nyárvégi szép verőfényben
Isten néz fáradtan széjjel.
Túl az időn a fellegek,
Vénülő Nyár búcsút rebeg.
Konyul közeljövő bajsza,
Kezdődik az újabb hajsza.
Nyárvégi szép verőfényben
Csak a Felelősség ébren.
Pusztító éjszakát hozna
Ránk több ezer rossz mihaszna.
Féltő szavak szélbe vesznek,
Globál-gnómok jövőt esznek.
Nyárvégi szép verőfényben
Az udvarunk apró Éden.
A tiszta lelkiismeret
Pihentető álmot szeret.
Jövő-gyümölcs akkor ér be,
Ha mindnyájan teszünk érte.
Hallgatnak a kék egek,
Gyűlnek a talányok,
A mérföldes szakadékból
Nem lesz vékony árok.
Dogma-bódult emberek
Orrukig se látnak,
Véradó kell elszabadult
Papír-doktrínáknak.
Pakol vénülő Nyarunk,
Őszbe fordul máris,
A pokolba vivő ösvény
Multikulturális.
Hallgatnak a kék egek,
Felhők komorodnak,
Jövő-ajtónk előtt gügye
Végzetek topognak.
Les a globálpénz-madár,
Mint varjú a dögre,
Csőrébe venné sorsunkat
Helyettünk örökre.
Szüksége van Rátok ennek a Népnek,
Akármit kotkodácsol a profán hang...
Amikor távoli egek alatt
Értetek csendül fel a Himnuszunk,
Az mindig egy-egy újjászületés;
Benne van népünk múltja, jelene,
És - Általatok - a jövője is...
Temérdek munka,
Himnusz,
Aranyérem...
Az Isten áldjon meg Benneteket!
Szüksége van Rátok ennek a Népnek,
Szívből köszönjük a temérdek munkát!
KÉTSZÁZHATVANKILENCEDIK RÉSZ
Nem jobb a szegmentum negyedik sora sem:
„rányitottam a vízcsapot.”
Ez a kegyelemdöfés.
„rányitottam a vízcsapot.”
ha még eddig nem volt elég zagyva…
„rányitottam a vízcsapot.”
Most már az lett.
Innen már egy etapot alkot a maradék:
Együgyű dal,
Együgyű dal...
Az együgyű kósza Remény
Mindig fiatal...
Úgy tűnik, hogy
Szűken mérten
Élni – a legnagyobb érdem.
Ha rejtőznek a "miértek",
Meggondolom, hogy mit értek.
Ha az eszmék enni kérnek,
Egy fél világot se érnek.
Együgyű dal,
Együgyű dal...
Az Ember mindenekelőtt
Szeretni akar...
Úgy tűnik már
Szűken mérve,
Mintha Isten
Nem is élne.
Nem fontos más, csak a cobák;
Idő-rágta világunkban
Isten se henyél,
Aki folyton panaszkodik,
Talán sose él.
Kis hétköznap-patakokból
Gond-folyam ered,
A nagy Élet viszont száraz
Lábbal lépeget.
Emlékeink tesznek hosszú,
Vén idő-falat,
De a valóság mindig csak
Néhány pillanat.
Idő-rágta világunkban
Kommersz lett a bú,
Aki komolyságot színlel,
Mindig szomorú.
Bürokratikus jelen csak
Papíron erős,
Akinek meg sok a pénze,
Lehet eszelős.
HATVANNYOLCADIK RÉSZ
Szélfarkas megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre! Csakhogy kibökte a nyavalyás!
Ami egykor gyújtott,
E percben is éget;
Újabb évgyűrűt sző
Frigyünkre az Élet.
Rajzolata akár
A szalagos achát;
Nyarunk lassan őszbe
Szomorkodja magát.
Mélázik az Idő,
A vén istengyerek,
S a pityergő egek -
Hallgatag díszletek.
Nyárbúcsú idején
Jólesik az emlék,
Ifjúság-harangunk
Régen félreverték...
Nyárbúcsú idején
Édes a Szerelem,
A Jövő bozótja
Bármi békát terem.
Nyárbúcsú idején
Az árnyék kerülget;
Magunkhoz szorítjuk
Örök Kedvesünket.
Még van miért,
Még van hová,
Van még cél,
Értelem,
Még itt a Nyár,
Miénk a perc,
Még itt a Szerelem.
Még itt velünk
A Nyárutó,
Még tűz a napsugár,
Még itt velünk,
Reményt mutat
A széles látóhatár.
Még létezünk,
Még itt vagyunk,
Még jóra várhatunk,
Még van nekünk
Két gyermekünk,
Meg szép kis otthonunk.
Még van hogyan,
Még van Kivel,
Még van
Hit és
Erő;
Még eljöhet,
Még jönni fog
Egy emberibb Jövő.
Önfeledt nap lesz-e még?
Nyugodt óra lesz-e még?
Szorgalmas hétköznapokat
Ád-e még az ég?
Sírnak a szélben a fák,
Elfonnyad minden virág,
Sarkaiból kifordulni
Készül a világ.
A Jövő semmibe hullt,
Csökevényes lett a Múlt,
Minden lámpa, minden Remény
A földre borult.
Őszinte könny lesz-e még,
Könnyed öröm lesz-e még?
Marad-e bármilyen Élet,
Ha eljön a Vég?
Globál pénzügyi szeszély,
Dollár-érzelem, fekély,
Hitvány jövő tornyosul, mint
Sziklameredély.
(Államalapításunk ünnepén)
Maradni vagy beolvadni?
A mi dolgunk: megmaradni.
Megmaradni,
Megmaradni...
Ezerszáztizenhat éve
Egybefűzött magyar kéve
Nem szállhat szerte a szélbe.
További sok ezer évre
Kísérje
Magyar szó,
Béke.
Magyarok voltunk
És vagyunk;
Múltunknak
Léttel tartozunk.
Maradni vagy beolvadni?
Önmagunkat el nem hagyni,
Megmaradni,
Megmaradni...
KÉTSZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ
A zárlat az eddigiekhez méltó:
„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.
Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”
Ezzel zárul a vers…
Nyarat záró, bús eső
Zúdul a világra;
Céllal jöttünk mindannyian,
Csak az Idő árva.
Megremeg a levegő
Ősz sóhaja hallik,
Múltak óceánján ezer
Emlék felmorajlik.
Újra tépelődni kell
Ezer jövő-gondon;
Új szeptember-küszködések
Túl a horizonton.
Nyarat záró, bús eső
Tócsák cseperednek,
Nyár-álomból ősz-ébredést
Jósolgat a felleg.
Bágyadtabb a napsütés,
Csak a Remény lángol,
Nagyot kortyol még az ember
Az elhaló Nyárból.
HATVANHETEDIK RÉSZ
Ő maga megkülönböztetni is alig tudta a lányait, felesleges szájak voltak. Mindig mondta az asszonynak, hogy némelyiket meg kellett volna fojtani. Más népek is csak az első leánygyermeket hagyják életben, a többinek kitekerik a nyakát. Minek annyi kenyérpusztító?