Kankalin blogja

Üzenet a jövőnek

Elfáradtam.

Azt gondoltam,
hogy hitem megingathatatlan,
ám tévedtem –
miközben ujjaim közt morzsolódott az idő,
szilánkokra törte
a hallgatás.
Hogy visszakapjam Isten adta jussom,
kimondom,
amit magamba tuszkoltam annyi éven át.

A tanítás küldetés,
pedagógusnak lenni kiváltság,
és nincs oly hatalom,
mely felülírhatja ennek igazát.
Most
szorítást érzek mellkasomban,
fáj,
hogy összedőlni látszik, amit megálmodtam,
évtizedek során építettem
tégláról téglára,
de büszkén emelem fel a fejem,
mert kincsként őriztem,
ápoltam
nagyapám hagyatékát,
a hivatást,
és ez a vérvonal utódomban folytatódik.

Szükség van újult erőre,
felpezsdülésre,
érző, gondolkodó tanítókra,
akik elég bátrak valódi tanítónak lenni,
hogy meggyógyítsák
ezt a nagybeteg világot.

Repüljetek hát, ifjú Titánok,
növesszetek erős szárnyakat;
óvjátok,
ne engedjétek, hogy tövig nyessék,
mert
megcsonkolt szárnyakkal
nem emelkedhet magasba a lélek.

Ne feledjétek,
mindig első a gyermek,
belőlük épül a jövő,
melynek sorsa a ti kezetekben van!

Én elfáradtam, megpihenek.
Szeretném hinni,
hogy utam
nem volt hiábavaló.
 

Az élet szép – Vikidál Gyula
https://www.youtube.com/watch?v=DiaiajPjmLw

Titokszonett

A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –
magányom árnya már betűkre bomlik,
elém gurulnak egyre, szerteszéjjel
csapong a gondolat, nem ér a pontig…
de hogy lehetne hangod illatára
a kotta hangjegyét szavakba csenni,
mikor leírva, mágiád halála –
lexéma –, nem marad belőle semmi?
     Ha jő a hajnal, ablakot nyitok,
     s a szélbe szórom, így marad titok.

 

Gyöngyszemem

Nem hagylak senkinek, és mégis hallgatok.
Nem hívlak magamhoz, te titkon jössz felém.
Csak merném mesém elmondani... úgy vagy itt,
hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.

Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd
és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek,
és félek úgy az ártól, széltől is... ledönt;
bárcsak végre látnám, hogy legyen, hogy legyek.

Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ
pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít,
és szomjazom, hiába tengerár; sivár
sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.

Ha szállni vágysz

Ki verset ír, nem éri átok,
szavakba mágiát kever,
papírra folynak így az álmok,
talán lehull a ködlepel,
s a szív megint ütemre dobban,
hiába állt előtte romban,
virulva jár, a ritmusa
dobolja versbe, nincs tusa.
Ki szállni vágy, magába mélyed –
előbb keresd meg álmaid,
pihennek ott, s a csalfa hit
takarja drágakőnyi fényed;
ereszd ki hát, magasra száll,
s a Múzsa csókja rád talál.


*Anyegin-strófa (versenyen kívül)

Tibor napján

Ha itt lennél,
ma ünnepelnénk.
Lázasan sürögnék a konyhában,
kedvencedet főzném –
rántott karajt,
majonézes krumplit is hozzá,
hogy mire elnyűtten hazaérsz a munkából,
meglepjelek.
Pompás teríték várna,
féltett porcelán készletünk mellett
kristálypoharak,
hangjegyes szalvéták –
nem szeretted a nagy felhajtást,
de ha még itt lennél,
megbocsájtanád,
hogy díszbe öltöztetem a perceket
Tibor napján.
Az asztalnál négy személy ülne,
gyermekeink is ünnepelnének téged,

A szavak ereje

Darius kincsében nyakadig járhatsz,
pénzedbe fulladva kéjre hevülsz.
Rigmus mámorában hallhatod hangod,
szárnyakat növeszthetsz, megmenekülsz.

Szavadból magokat vethet az élet,
verseket kántálva magába zár.
Félted a rímeket, óvod a képet,
ritmussal lendülve dallamos ár.

Betűid íriszben csillagok fénye,
elűzi gondjaid, sorskeserűd,
hangjai hullanak hold mosolyával,
s tolladba rejtenek égi derűt.

Szavak és hangok az Éden ízével
ébresztik benned a létragyogást;
ereje vérted és fegyvered bárhol,

Sír ma Valcum*

Múltba néz a táj, jövőben élhet,
Mert kopott falak szavát
Ókor írta meg nekünk, s meséket.
Légiók haladtak át,
Útra térve harcban álltak,
Róma így üzent nekünk, a mának.
Ó, ti bátor, ős utak!
Ó, ti bátor, ős utak...

Itt legelt, telelt a mén, s e művel
Festetics tanyája élt,
Szép lovak tenyésztek, és a tűzzel
Olthatatlan is remélt.
És Petőfi Júliája?
Apja gazdatiszt, e birtok árja.
Halhatatlan így üzen.
Halhatatlan így üzen...

Úrlak édenének ősz tanára
Romba dőlt falak között

fOrdítva

Szakadt a ritmus, de igéznek képek,
velem gördül a gondolatfonal feléd.
Bentről azok a lángok kint is szépek,
megmaradnak mind, bár te alig sejtenéd,
a tölgyfa életét miért daloltam,
s hogy eldúdoltam már a legtöbb szólamot,
halomba gyűrtem neked egyszervoltam,
meg azt is, mi általad lettem és vagyok.

Lassú ébredés ez, derengőn dúló vad vihar,
belém lopózott már rég, édes-észrevétlenül.
Csaknem gyors halál lett az éden, s belátom, bizarr,
ha egyszer árnyra fény, aztán a fényre árny kerül.

Engesztelő

Én azt gondoltam, te vagy az ösvény,
de nem taposlak, melletted megyek,
hogy minden bokor kettőnkre hajlik,
az erdő lombja minket rejteget;

és azt gondoltam, te vagy a szikla,
hegy tetején úr, ott vársz délcegen,
töretlen hittem, kékvizű  vagy,
megfürdök benned, s veled vétkezem.

Most attól félek, rút felhő lettem
gondtalan égen, hol te vagy a Nap –
esőt könnyezem, kibújsz alólam,
és utánam már csak pára marad;

Csalogató

Pattanó rügyeken fakasszon az ének
cseresznyevirágot, fricskázva a télnek.
Dúdoljon az élet ébredező fákat,
csacska csalogánnyal tisztuljanak árnyak.

Piano hegedűn, allegron a fanfár,
mosolyokat sírjon milliárdnyi szempár.
Hangok hurrikánján sikkantson az "újra"
zongorán zubogó százezernyi dúrja.

Mollokba mártózva magasztosan égjen
"sosemvolt", "deméglesz" áhított regéken.
Lepkéket libbentsen kikeleti ének,
iszkoljanak fagyok, dongjanak a méhek.

Szertelen szólammal a szakadt szívekre

JelMeztelen

Minden éjjel Csipkerózsa voltam,
epedve vártam titkos hercegem,
szerelmes rokkámon álmot fontam,
és szívvel szőttem át s a lelkemen;

nappal az ujjam sebesre szúrtam,
hogy vérrel írjam rá a rejtjelem,
tudni akartam, hogy éppen úgy van,
ahogy valós mesémben sejthetem…

lehullt az álarc, fakadt a hajnal,
a pirkadó nap egymagam talált,
sehol királyfim ezüstös hajjal,
hiába adtam rá a maskarát;

hát eltökéltem, még ma elmegyek,
s egy csókkal ébresztem a Herceget.

Boldog új évet!

Bort, búzát és békességet!
Onts magadból emberséget!
Legyen áldott minden napod,
Dőljön bőven gondolatod
Onnan, honnan szavak jönnek,
Gazdaggá tesz, mi sem könnyebb!

Úgy add át, hogy egy az élet,
Jóra építs minden szépet!

Én is vágyom, hát kívánom,
Váljon vérré mind, mi álom!
Ezt nyújtom át, bármily furcsa,

Kolduskarácsony

Bolyong a téren, és az illat
sodorja észrevétlenül,
fenyők között magára pillant;
ruhája megkopott, feszül
bokája nyűtt cipőbe nyomva,
kezén a bőr fagyott sikolyba
sajdul, Ő vacogva bágyad,
így legyint a félhomálynak,
elgyötörve vándorol tovább...
tovább, a csillagok felé,
baját a fénybe küldené,
s gyantaillatú fenyők során
az álma bús keservet int,
feladni volna kész megint.
 

Elveszett szonett

Megint a szürke tél terült a tájra,
fák jajongnak, és a földre köd szitál;
sötét időnk a lelked úgy kitárja,
hogy lázad oltanám, míg tüdőm zihál.

Ne félj, az arcod íriszembe zártan
gyönyör, gyötört a ritka kép varázsa,
szemed megégetett, de mégse láttam,
csak úgy idéztem, versbe írt parázsra,

és mesémbe mártom álmod szép szavát,
bolyongva bódulok beléd az úton,
űz a holnap és a múltba száz karát,
aranyba hull a tél is, félve súgom...

csak Te vagy s az évek óta rótt körök,

Csak egyszer

Egyszer valóra válhat minden álom,
egyszer felérhetünk a messzi csúcsra.
Vágyunk szaladhat szerte, hét határon,
mocsár se húz le, mert kitér az útja.

Ha egyszer úgy dalol nekünk pacsirta,
hogy „csak egyszer éljük rongyos életünk”,
habár terelget, mégis ezt tanítja,
szülni költeményt, sorokba vén betűt.

Vén Betűt, miből csiholt ezer lesz
és a milliók után sokmilliárd,
a tartalom sodor, belézuhan test,
mert én így szövöm szavakba azt, mi bánt.

Gyakran ont a tollam nemvirágosat,

A köd mögött

Sikít az őszi szél kopott vonója,
avarra sírja bánatát az Isten –
esőt szitál, s megannyi könnye volna,
hogy enyhet árva koldusokra hintsen,

de jő a tél, szakadt ruhákra dermed,
szegények álmait fagyasztja dalba,
sehol kenyér, meleg, hiába tervek,
vacognak éhesen –, kevés hatalma;

tavaszra testük is soványra sorvad,
erő alig marad, szemernyi élet,
a nyár se hoz vigaszt, talán fasor, pad –
gyalázatos, hogy ennyi sors enyészhet;

az ősz üzent, s a szívbe költözött,
találd meg őket ott, a köd mögött.

Oldalak