Kankalin blogja

Néma tótükör, csupán a láp dalol,
nem én; fogoly vagyok kopott ruhákban,
s legyűri gyönge testemet, ha lágyan
szél szalad felém a lomha fák alól.

Kint süket fülembe zajt süvölt a nyár,
sziklakönny patakja lusta lomb alatt
szirteket szakít, de hangtalan marad,
mert a "börtön őre" csöndlakatra zár.

Zenét nem ont az ég, nem adja dalba
játszi záporok neszét, de már ledér
madár se szól; sivár a táj nyugalma.

Tetszhalott a metronóm, a csontra mér
ütést; vajúdna még, hol elvetél ma,

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt,
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,
leheveredni tarka rét gyepére,
fűszállal csiklandozni ajkad,
míg vadvirágot tűzöl kócos hajamba,
nem akarok mást;
talán még hatalmas záport,
mely a világ szennyét patyolatra mossa,
és tisztítja lelkem,
hogy hozzád tisztuljak,
merészen

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt,
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,
leheveredni tarka rét gyepére,
fűszállal csiklandozni ajkad,
míg vadvirágot tűzöl kócos hajamba,
nem akarok mást;
talán még hatalmas záport,
mely a világ szennyét patyolatra mossa,
és tisztítja lelkem,
hogy hozzád tisztuljak,
merészen

Monogram

Amikor nem tudok verset írni,
elég, ha rád gondolok,
kezembe fogom legszebb tollam,
s egy köteg papírlapot,
az elsőre kanyarítom
neved betűjelét,
máris dől belőlem a szó,
folyamként áradva mesélem,
ami vagy nekem;
álomból született
hús-vér valóság,
tapintható,
lekottázhatom
hangod bársonyát -
buja dallamokban csendülő
izgalmas hangsorok;
megtölthetem a lapot bőröd melegével,
érintésedtől
szemérmesen pirulnak a betűk;
lélekecsettel

Szende szellő szalad a pusztán,
kerti magányra köszön az est,
éhes fuvallat borzolja bőröm,
hevül az arcom, ernyed a test,

Adjon Isten még tavaszt!

A kerti bútoron csalóka fények,
fejed fölött aranyba ring a messze,
egy új tavaszba hív pacsirtaének,
s a nap simítja színeit kezedre;

felém hajolsz, az életet meséled,
velem kacagsz, vidít pimaszkodásom,
s a sorsom útja íriszedbe téved,
puhán magába rejt a drága bársony;

csacsogni volna jó, örömre járva,
ölelni kell, ha szívbajunkra balzsam,
de csókpecséted ajkaim lezárja,
erembe reszket élet írta dalban;

tekinteted nyilával eltalál,
szemed tüzén elégni szép halál.

Mesélj nekem tavaszt, virágot ontson
őszi árnyad, add magadból azt, mi fáj,
söpörj avarba bánatot, mert silány
napok keserveket kuszálnak folyton;

és illatot mesélj nekem zenékben,
hol madárjajokra írsz egy ősi dalt,
s rügyek fakadnak ott, ahol rég kihalt
az élet, ám szavadra majd feléled.

Úgy mesélj nekem, hogy sírjon itt mező,
a rét virága főhajtással éljen,
hogy ne fájjon ősz, ne múljon létező,

ne súgja semmi azt nekem, hogy végem;
új tavaszt mesélj, de még a tél előtt,

Átsejlő szürke köd mögött
élet talált rám sok kacat között;
tiéd a szivárvány-világ,
virágot hintenek az őszi fák -
a lombjukat felismerem,
buja ágakon bizalom terem.
Nincsen korlát, csak szabad út,
és fénypompás a biztos alagút,
nekem mutatják a teret
aranyba játszó kandeláberek.
Mohos barlang a menedék,
hol színesbe fordulnak feketék,
s tajtékzó Vihar-tengeren
a szél csendjében nyugalmam lelem -
nincs lárma, árnyak, nincs zsivaj,
egy hang fülembe súgja, "semmi baj",
s törvénybe írt a nevetés,

Bölcs Nyugat

Veszni jöttem ím, s karodba omlanék,
te  Bölcs Nyugat, füvedre hull a szirmom,
neked pazarlom éveim s a kínom,
ám veled csitulhat el, ha bánt az éj;

s a tölgyes irgalom merülni édes,
én beszívom ezt a békeillatot,
mert amit az Ős-Bakony nekem hagyott
örök, s enyém maradt, enyém egészen

és a hóvarázs; a sí, a röpke szán
még pihen, hiszen ma nyárderék ölel
s tiszta képeket regél, ütemre jár:

Álmodom… Te tárt karodba hívsz, ölel
megint a tiszta hang, az édes élet;
őzszemed s a kéz velem van, úgy emel,
hogy Santanát sikong a múlt, a képzet;
búg a bassz… kacérpiros parázs, a húr
így dübörgi nyurga ujjaid alatt,
vajfehér gitárod új kacajba fúl,
bár kopott a bund, lebont ezer falat.
S amint orgiába hullna mollra dúr,
már a régi filmszalag tovább szalad,
majd egy lágy futamra térve elcsitul…
az összhatás csak csalóka színdarab.
    Zenészem int, szakadt szalag forog…

Hajnaltájt hűs szellő
télből kelt álmot sző.
Álmomból létem lett,
ábrándtól kegyvesztett.

Kertemben két cinkém.
Trillázzák úgy, mint én,
trilláznak félvállról,
dalt írnak, fényár szól.

Dalt írnak fényedről.
Eltépett lélekből
Holtam már múltat jár,
fátyolkép arcodnál.

Ebből gyűlt új csakrám;
éltet, hát így hagynám.
Örvényt hány, őszintén.
Csak rám vár két cinkém.

Álmot ont az éj, nyomába
jégcsapokra ég derül,
érzi már a csöppnyi pára,
árny helyére fény vetül.

Fagyhalálra kél a hajnal,
nem talál ma téljogot,
mert elűzte csalfa jajjal,
s tűnt Tavasz hagyott nyomot.

Fűzfa gallya rügyre pattan,
újra zöld az ága is,
bennem éled ősi dallam
és üzen, de még hamis.

Óaranyra színbe fordul,
szürkeségre így köszön,
ébredek, de vészbe kondul,
túl korán e fényözön.

Kórus ébred, és madárraj
zengi át az éteren
szólamokba szórt dalával,