Anyám kenyere
Beküldte hzsike - 2013, február 22 - 15:40Mintha kalács volna,
úgy faltuk a barna kenyeret,
Anyám hűn vágta a szeletet,
foszlós, karéjforma.
Mintha kalács volna,
úgy faltuk a barna kenyeret,
Anyám hűn vágta a szeletet,
foszlós, karéjforma.
Mysty Kata
Álomszép
Szent- igaz álmokat mesél,
virágköntösében az éj.
Napfényben úszik el,
de benned ragyog örökké...
Olykor vissza -vissza is tér;
Türkiz fény - illat frissítés,
simogató, selymes érintés.
Csak egy pillanattöredék,
mégis mily édes ölelés,
hiszen ettől sohasem félsz!
A feljövő napkoronggal
együtt, oly bájosan zenélsz.
Hatvanötödik rész
A gyakorlati esztétika a művészi minőséget a szépség oldaláról igyekezett értelmezni, mégpedig a gyakorlati szépség oldaláról. Ami mindig magában hordozza a szubjektivitás mozzanatát, egyben a parttalan szubjektivitás riasztó lehetőségét.
Ritkás felhőnek tűnt előbb - a dombról
nézve – ami a földön született.
De perc múlt csak,
Faludy György:
Óda a magyar nyelvhez
Kéri Pálnak
Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.
A ködön át,
A vízen át,
A hullámfodron át;
Ahol a Rejtély kóborol,
Felsejlik valahol
Kopott komódnak ó a titka,
fakó a sárga rézveret,
fiókba rejtve kincse. Ritka
kalandra hív a képzelet.
De lám, a sorsa rég bezárta,
kinyitni tán csak úgy tudom,
ha jó olaj került a zárba
a rozsdamarta kulcslyukon.
Elfáradt a lovam, az a dolgos patás,
akivel sokat jártam szántani határt.
Befogtam, húzta a berenát, az ekét,
A Haza?
Ünnepélyes sejtelem;
S a Lélek otthona:
A Szerelem.
—–
Ha a Földön otthonra lel a Lélek,
Szavak! Ti ölelő, lázas szeretők!
Szerelmes imák, tündöklő fároszok!
Vörösbort kortyoltunk testeset,
gyertyaláng imbolygott részegen,
 
Mysty Kata
Homályos virradat
Nem tanít a vers. Sohasem
Törzsanyagot tesztel;
Nem feleltet, és a költő
Nem iskolamester.
—–
Mysty Kata
Az este ránk borítja szürke szárnyait,
Már csak ködbefulladó ősz haja,
Ugar lelken vadon nő az átok,
konkolyként a Turáni teher!
Sötét, szürke fellegeket látok
- a gyűlölet mindig bajt kever -
portánk előtt böjti szél seper.
Nem értem, az ember miért gyenge,
ha a célja színtiszta, igaz?