Toma blogja

Járd a táncot, járd!
Akkor is, ha vérzik,
vérzik mind a kettő,
annyi a seb a lábadon
mint rojt a kendőn!

Lejtsd a táncot, lejtsd!
Akkor is, ha tiltják,
szánkat összevarrják,
annyi a férc a nyelvünkön,
dolgoznak a vargák!

Járd a táncot, Járd!
Akkor is, ha kötnek,
kötnek és betörnek,
a lábadon tüskés patkó
ne törjön erőd meg!

Ropd a táncot, ropd!
Akkor is, ha könnyed
gyors patakként árad,
sírodig tart ez a futam
kapkodd hát a lábad!

Rét, ó, rét, gyere fut a szél,
ébredj már szalad el a tél,
hozz hűs harmatot,
szénaillatot,

"Kihanemén" ország,
ki, ha nem te benne,
fővárosa páros,
páratlanja vagy te.

Derengőben az eszmélet,
hosszú téli álom vonyít,
farkaslélek
ébredőben,

Soha még, sohasem láttam,
bárhogy akartam,
alakod,
tovatűntél, s álmaimon repedés...

Hova, mely földre születtünk?
Oda, hol reszket a hajnal,
fél bevezetni a nappalt,
nem bízik napsugarában,

Bádogosként járva körbe,
kis szamárral húzta kordély,
embereknek hosszú sora
körbefutó gangon tova

Szerelmet hoztál, titkosat,
bújtunk bele, mint nagy subába,
kinn a tél örjöngött,

Tavaszgyermek húzza-vonja,
Nap mamája karját: kérlek,
ki szeretnék menni, értsd meg!
nem maradok télnek rabja!

Tavaszgyermek húzza-vonja
nap mamája karját: kérlek,
ki szeretnék menni, értsd meg!
Nem maradok télnek rabja!

A nap aprócska fenytűt vett,
zöld anyagból szabott ruhát,
cérnaként a pók hálóját,
tűpárnaként fűcsomót tett.

Új gyereknek új öltözet,
fejére virágos kalap,
pöttyös kendőt katica rak,
a kabóca is öltöget.

Ma van, ím, a ruhapróba,
havat olvasztgat nap mama,
segít neki szél nagymama,
söpör, szárít első szóra.

Kicsi lepke, apró pille szárnya zenél,
a hangon túli világban örvényt kavar,

Izzasztó lett, nehéz dió...

A Férfi nézett.
Szúrós szemmel,
méregetve...
Lelke a kötélen száradt,

Homlokunkra égetett skarlát betű soroz,
Tükrök foncsorától véres a láb,

Idő érlelődik a palackban...
már akkor a szüretre termett,
mikor még fiatal volt, zsenge,

Elbuktunk hát. Haragunk métely,
szívünk a horgony s kötél a kín,
evezőnk bosszú, víz a kétely,

Kirúgott vendég az ajtó előtt a nyár,
szomorkás csendben fullasztva köd szitál,
rendezett vagyok, hagyom hogy az legyek,

Ha egyikünk a rab,
mindegyikünk az marad,
Senki se szabad...

1.