„Én, János, hű szolga az Úrban, én, az apostol,
írom - intelem is levelem: vétked ne legyen hát!”
Csobban a sorsom tó-tükrén, így süllyed a mélybe,
visszhang járkál, pattog agyam kérgén oda-vissza,
ízlelem én is a szót, mit mond, hogy vádol a vétkem,
sörkupa szikkad, alkohol éled s lelkemet issza.
„Van menedékünk: Jézus a megfeszitett szabadító.”
Gyermekeim, kell írnom néktek, ezen sorokat, mely
intelem is, nem csak tűnő, foszló üzenet lesz:
Mivel a KIMTE szabályai szerint nem hozhatom el ide, de idelinkelhetem novellamat : Bölcsek napkeletről.
Ha most száll repülőd fölébe,
a Forum Hungarorum kihalt.
S kik esküsznek
a magyarok istenére,
Nagy folyó, ringató,
Friss vizű, létadó.
Líra az: mély tűzbe hoz,
Bús szavakból fényre visz,
Kénye-kedve játszva ont,
Bő patakként hűs vigaszt.
Líra az: koromba ír,
Szénfekete mélybe húz,
Hogyha kedved ón-nehéz,
Csáberővel lépre csal.
Líra az: ki hős vezér,
Fenn a vártán ő dalol,
Lánglélekben ő lobog,
Szárazon tart puskaport.
Líra az: szeret, remél,
Múzsacsókkal ő tüzel,
Andalít, ha újra kél,
Szerelmünk, éjféli lény.
Farkas-idő vonyít odakünn,
Szül éhes fattyakat percenként,
A falka türelme tovatűnt,
Kerítve be minket prédaként.
Benn, harcra készülő lelkesek,
Körben ülnek, fonnak karba-kart,
Tűz-tintán pattanó szellemek,
Kiket "vers-hitük" összetart.
Fegyverük nem kard vagy buzogány,
A szó az, mely ennél élesebb,
Ritmusra írt harci tudomány,
Minden haditervnél fényesebb.
Künn acsarkodás, s költőhalál,
Belterjes falka zsoldja bukás,
Benn lélektől-lélekig talál,
Költőink öröksége, ős-tudás.
Homokszemenként hullik le életünk,
Glóbusznyi Óra szűk nyaka szétreped,
Préselnek át otromba évek,
Talmi a lét ahogy a rés torzít.
Kvarcunk ropogva sercen az ég alatt,
Kohóban égünk, olvad az őserőnk,
Masszába gyúr az új kor súlya,
Válva egy új Üveg-gólem szörnnyé...
Átlátva rajtunk, mozgat a Nagy Varázs,
Leszünk a rabja, ész helyett Pénz beszél,
Egyként mozogva, sír az Én benn,
Meghasad értelem, él halottan.
Asztal sarkán csücsül árván,
A rézszínű kicsiny harang,
Széles, sárga szoknyájában,
Őnagysága, Giling-galang.
Nagy a bánat, rázza fejét,
Miért raktak ide félre?
Jelenésem lenne nékem,
Főszerepem! Ma estére!
Mindenki csak késződik,
Engem elönt irígy-harag,
Fára díszek kerülhetnek,
Mellőzve lett Giling-galang.
Ahogy éppen szomorkodék,
Angyalszárnyak suhannak el,
Giling-galang emelkedik,
Súlytalanul repül hát fel,
http://www.articity.com/Pictures/Festes/kovacsmuhely_2003_k.jpg
(Tomasovszki istván : Kovácsműhely - 2003 - akril, vászon, 100x65 cm)
Apa, láttad, ugye?
Élve maradtam, összeszedve magam,
Ahogy kérted, bár mást sem csinálok.
Tüdőm gyenge, légzésem szaggat,
Hat hónap kevés, még háromért kiáltok,
Hogy megnézz a búra alatt,
megtagadtad...
Apa, láttad, ugye?
Intőm nem sok, jelesem annál több,
Keresem tekinteted áttört-barna
Sörösüvegeken, komló erjed,
Bontja arcomat ezer darabra,
Homály-szemedben
vizenyő terjed...
Azt mondtad meghalt a szerelem...
Hittem, látván fekete ruhád vetted.
Álltunk ketten a sírgödörnél,
Mélyére múltunk rögeit pergetted,
S tudtam, az ördög mondatta csak veled.
Boncolás nem volt, csak gyors halál.
Érzelmek fonalát vágta szét penge,
Szinte máról holnapra, szórva
Bomló virágunk szirmait a gyenge,
Lelkünből font koporsófedelünkre...
A pénz istene döntött; félholt lelkeken épült,
Jajkiáltások hídján átlépte Rubiconját.
Kötözve titeket magához, bankár kutyákkal,
Fogaik élesre reszelve, űzi a falkát.
Mammon nézi magát vértől maszatos tükörben,
Ruhája csillog, flittere érmék, koronás fők,
Pezsdülő vérben hajtja magát életek árján,
A világ tapsol, hajlongva élteti még őt.
Körúton szalad pár ezer autó,
Gépeken bájtok megája terjed,
Napcella-ezrek töltenek napfényt,
Kisgéped lelke reggel feléled.
Motorban búgó oktánba zárva,
Lóerők torka nyelné a benzint,
Telefontöltő fázisod issza,
Rádió ontja decibel árját.
Zenelejátszó indít az útra,
Pittyen az új és értelmes iphone,
'Esemes' éled ujjbegyed végén,
Technika kötöz elektron térbe.
Kerestelek a hegy tetején,
De nem voltál a szikla peremen.
Hittem, ha máshol nem, de fenn,
Ahol az ég csúcsot ér,
Ott leszünk majd; te és én.
Tenger mélyén sötétlő árok,
Saját konok magányom a társ.
Nem vagy ott, nincs ott semmi más,
Csak hiányból font átkok,
S lenn utánad kiáltok,
Uram! Mutasd fiadnak magad!
Ha kell, vagyok üresség, homoksivatag,
Tisztult elméjű, bölcselő agg,
Aki minden valót tagad,
Csak egy percre lássalak!
*
Volt-e más a szemedben a kenyér,
Mint magról született őrölt élet,
Íze volt-e más fehér belének,
Testnek, amely megtöretett érted.
Volt-e más szemedben az a korty bor,
Mint bódító, gondűző folyadék,
Láttad-e bűnöd sodródni benne,
Mint árvíz után zúgó uszadék.
Volt-e más szemedben a szög vasa,
Mint kovácsok alakította kard,
Ha a bőrt szakítva csontot ér,
És csuklót-lábat átütve kínba tart.
Fényévek időtlen távolsága karol át,
mint multiverzum sokszoros tere,
felderengve látom kvantum valóságom,
és szinte izzadok bele.
Lehetőség végtelen sorozata riaszt,
quarkjaim oszlanak el réseken,
vázolva múltam s jövőm egy időben,
s legyek egyszerre több helyen.
Vagyok végül is egy és mégis oszthatatlan,
kvantumos létem mélyen lenn terül,
hogy Tudnak-e quarkjaim téged is szeretni?
Arra quarkjaink szintjén fény derül.
(ihlet> John Gribbin: A multiverzum nyomában - jelenlegi olvasmányélmény)
Mondd, hogyan csinálod, s lettél királyok királya?
Szeplőtlen teherből, futkosó gyerekből mester,
Veled ember-halásszá válik a halász-ember,
Vakból látó lett, nyomorékból járó bizonyság,
Kínod bújik bőröm alá csendben,
Úgy terjed, mint az ópium-méreg,
Bomlasztva lelkem feszes rendjét, benn,
Kínod bújik bőröm alá csendben.
Állt ott eddig szoros betűrendben,
Minden, s eszi e csúf lelki féreg,
Kínod bújik bőröm alá csendben,
Lelkem könyvtárát égeti végleg....
Lyukas zászló kivágott ablakán,
Riadt arcok, rohanó tankok,
Időgép sorol képeket némán,
Kiáltásba feszülnek torkok.
Szabad Népből sodort izzó fáklya,
Szeles október, forradalom,
Pesti egyetem zúgó ifjúsága,
Sorsokba fonott fogadalom.
Rádiót gyújtó tüzes beszédek,
Eszme-rendszer ellen küzdő ember,
Corvin közre hulló lövedékek,
Parlament vérében fürdő fegyver.