Böjti szelek, fújjatok!
Kétséget ne hagyjatok!
Nehezen nyitó Tavaszban
Még a tél-szkepszis makog.
Lassan érő Kikelet,
A Remény legyen Veled!
Poshadt történelmi Télben
Szent, örök vágy a Neved.
Tél terrorja menekül,
Fagy-dogma sutba kerül,
Igaz Jövőú akkor jön,
Ha Múlt és Jelen
Egyesül
Böjti szelek, fújjatok!
Kikeletet hozzatok!
Minden Tavaszban jobb Jövő
Lehetősége
Ragyog.
Sár növekszik, tócsák gyűlnek;
Hitek posvánnyá vegyülnek.
Rútak, rusnyák trónra ülnek,
Szépek Múltba menekülnek.
Törvény-bokrok elferdülnek,
Remény-csöbrök kiürülnek.
Sár növekszik, tócsák gyűlnek;
Tradíciók jéggé hűlnek.
A gyáva neve lesz bátor,
Minden kifordul magából.
Haldokló Szabadság hörög,
Értékek helyett - pénz csörög.
Sár növekszik, tócsák gyűlnek,
Hamisak fennen örülnek.
Fák pesszimizmusban áznak,
Nyegle marhák fasisztáznak.
Minden becsület elévül;
Reményt foganó Tavaszban
Jövőt féltő Jelen moccan.
Ifjú önbizalmak fáznak,
Tél rémképei cikáznak.
Tavaszi utolsó kenet;
Végelgyengül a vén hideg.
Reményt foganó Tavaszban
Száz bizonytalan panasz van.
A tekintély halott herceg,
Sose állnak meg a percek.
Kikelet új Időt éget,
Újjászületik az Élet.
Válasz cseperedik lassan,
Reményt foganó Tavaszban.
VASÁRNAP
Május 16.
05 25
Malemmu
Chirakh városától körülbelül 60 kilométerre nyugat-északnyugatra
A Dagesztáni Köztársaság területén
Március idusán
A Múltunkba nézünk;
Sok élőnél elevenebb
Szellemet idézünk.
Zord, hideg Tavaszban
Zajlanak a Múltak,
Jeges árban fuldokolnak,
Vagy a mélybe hulltak.
Büszke Magyarságunk
Cafatokra tépve,
Ha a Múltunk meghal, mi sem
Maradhatunk élve.
Március idusán
Jelenünkre nézünk,
Most illik boldognak lennünk,
Mivel hogy most élünk.
Nem külső körülmény,
Pénz, vagy végzet árja,
A Boldogság a független
Emberlét csodája.
Petőfiék egykor
Élni, tenni mertek;
Kifordítom-befordítom,
Bár csak bunda a bunda,
De egyiknek bazilika,
Másiknak meg rotunda.
Huszonegyedik századi
Fül gyakorta félrehall,
Köszönő viszonyban sincs már
Egymással jobb, meg a bal.
Önmaga számára mindnek
Önmaga a ráció,
De külön-külön mindegyik
Egész más dimenzió.
Kifordítom-befordítom,
Mindig bundaként makog;
De palástnak látja, aki
Állandóan hunyorog.
Hogyha rossz, globál szólamok
Észen erőt vennének,
Örökre elpenészedne
A bundában a lényeg.
Csenevész Tavaszunk
Tüdőbeteg fajta,
Öröm-inkubátor próbál
Segíteni rajta.
Savanyú reggelek
Napfény után sírnak,
Történelmet rövid távon
Nem poéták írnak.
Átmeneti kabát
Fázik reggelente,
Eleve rendelt rossz jövő
Ránk a fogát fente...
Csenevész tavaszunk
Suttogását halljuk,
Bennünk lehet a Kikelet,
Ha mi is akarjuk.
Mint egy fiatal családban...
Az apa vezet,
Mellette a felesége,
Hátul a gyerek...
Anyagilag a nulláról
Kezdtük valaha,
Másnak ez a startvonal - mi
Most értünk oda.
Autós családi idill -
Kis aszfalt mese -
Nálunk ennek éppen most jött
El az ideje.
Mint egy fiatal családban;
Kicsi a rakás,
A családi négy keréken
Közös utazás.
Eddig nem volt? Hát semmit sem
Vesztettünk vele.
Annál hatalmasabb most a
Család öröme.
Nagyapakorú apának
Külön élvezet:
Az óceán túlsó oldalán a férfi hálóköntösben ült az ágya szélén, és elgondolkodott. Vajon a hívatlan látogatók némelyike a halála előtt nem juttatta el még valakihez azt az átkozott iratcsomót? Jó lenne, ha senki más nem értesülne róla. Így is túl sok a gyilkosság. Minél több „szívroham”, annál nagyobb a lelepleződés veszélye. Hátha senki máshoz nem jutott el az anyag! Nagy baj lenne, ha bárki komolyan venné, és szaglászni kezdene! Önmagában már az is katasztrófa, hogy egész gyilkosságsorozatot kell lebonyolítani a világ szeme láttára. Az átkozott szökevények tehetnek róla!
Apává és férjjé lettem;
Volt értelme megszületnem.
Álmom,
Létem,
Valóságom;
Van gyönyörű kis
Családom.
Apaság felelőssége
A kamaszkor tisztes vége.
Apává és férjjé lettem;
Lányaimat felneveltem.
Anyag múlik, Élet marad;
Szerelemből - Jövő fakad.
Boldogságom,
Célom,
Létem;
Teszem a kötelességem.
Matéria - rossz bilincs;
Kevés a "van".
Sok a "nincs".
Virtuális minden kincs;
Rejti megfagyott kilincs.
Sok a "nincs",
Még több a "sincs".
Szálanként hullik a tincs.
De ahol a "van" elég,
Fürgén szalad a kerék.
Ha egyenes a derék,
Tisztesen jöhet a vég.
Istent sohasem lehet megkerülni…
Mondták halottnak,
Sosem létezőnek,
Hogy butaság teremti a Teremtőt,
Vagy puszta félelem…
Nélküle mégsem élhet
Semmi sem…
Magunk teremtünk majd Isten helyett
Itt lenn a Földön paradicsomot
Szent erőszakkal,
Osztályöntudattal,
Egyszerre véget ér az elnyomás,
És lesz helyette majd
Valami más…
Erőszak erőszakot eltöröl,
Jön a dicső világforradalom,
És osztály nélkülivé változunk,
Így hangzott a bolond bölcsek szava…
Bíborpalástot ölt az alkonyat,
S mint vén pap, néz a lét-gyülekezetre.
Arcán sötét, körkörös est-bozont,
Mögötte a szentély:
A Horizont...
Alkony-liturgia...
Csak Istennek kell megszólalnia...
Alkony-aranyban pompáznak a fák...
Isten temploma
Az egész világ...
Fojtogató hétköznapi gondok;
Sohasem nyugszanak a bolondok...
Sok kakasnak, ha van szemétdombja,
Kukorékolás a legfőbb gondja.
Sűrű a kis célú serteperte,
Tyúkperek kotkodácsolnak szerte.
Fojtogató hétköznapi gondok;
Világ ellenére vagyok boldog.
Tél-tépázta tegnapokra
Itt az új Tavasz-Jelen,
Múlt-ládába zárul a fagy,
Meg a kétség hirtelen.
A Tél minden hozadéka
Múlt hideg kövére ül,
Helyettük az embereknek
Tavasszal tán jobb kerül.
Havas, jeges kényszerpálya
A Múlt öblében marad,
Kikeletkor kivirágzik
Majd a szabad akarat.
Hol is tartott? Nem hagytak-e hátra valami akaratlan üzenetet? Egyikük sem annyira tapasztalt, hogy teljes mértékben képes legyen elrejteni a szándékait! Valamivel biztosan elárulták magukat, csak meg kell találni! Lássuk! Éppen Theodora kis kézitáskája volt soron.
Rúzsok, szemceruzák, női pipereholmik hullottak elő.
Zipzárak zörrentek, és megint kiesett néhány apróság. Ninurta sorra végignézte őket. Értéktelen kacatok!
Sokszor eltemették,
Mégis újra él,
Amíg ember lesz a Földön,
Mindig visszatér.
Örökifjú mese
Nem lesz vén kacat,
Íróasztal-doktrínákon
Hangosan kacag.
Cselekménytelenség,
Sápadt, hervatag,
Ami már holtan született,
Hulla is marad.
Szomorú profánság
Holttá keserül,
A vérbő, vidám mese meg
Újjá nemesül.
Fáradt Hold fénye regél;
Az Idő peregve él.
Szeles alkony-paplanát
Most növi ki a világ.
Távoli csillagködök;
Lét és az Idő - örök.
Fáradt Hold fénye regél
Vénülő Lét mendegél.
Alamuszi, vén korok;
Fekete lyuk tántorog.
Sunyi anyagelv hebeg;
Hallgatnak a fellegek.
Jövőt fél, vagy vár a szél;
Fáradt Hold fénye regél.
Valami mindig összeér,
Valami mindig visszatér,
Valahol apró pontocskává
Változik át
A Tér.
Valami mindig tétova,
Valahol soha nincs soha,
Valahol kongva magasodik
Az Idő
Temploma.
A főhajó: sötét torok,
Toronypár búsan ácsorog,
Valahol néma csendben várnak
Az
Idődémonok.
Valahol mindig zúg az ár,
Valaki mindig visszavár,
Az elhagyott időotthonban
Most is áll
A Vár.
Régen várt napsütés
Ragyog ékesen,
Bízunk benne, hogy a Tavasz
Gyorsan itt terem.
Ragyogó verőfény
Kint az udvaron,
Örök Nyár maradhat bennem,
Hogyha akarom.
Születő Tavaszban
Újjászületünk,
Anikóval,
Boldogságban
Fut az Életünk.