Március átölel

Friss a reggel, arca majd kicsattan,
tárva már a fényes égi tér;
nappalástja lám a rétig ér,
lázban ég a tél-viselte katlan.

Szerte foszlik, ó, a téli paplan,
fújja, fújja már a böjti szél.
Rongycafatban áll a földi dér,
habja, mint a jó borotvaszappan.

Dísze nő a hóka almafának,
ága fényes éke: gyöngyszemek.
Lágy sugárban égi fény lövell.

Elsuhanva már a tompa árnyak,
vén erekbe nedvek ömlenek.
Március ma végre átölel.