A rezgőnyárfa félelme

Csendben elhagy - sejtem én már régen -
kitagad a szívéből a nyár.
Gyászos felhők vonulnak az égen,
lelkem is egy nagy, sebzett madár.

Gyöngyként fut le sós-keserű könnyem,
eltűnődve az est árnyain.
Imádkoznak ólmos köd-közönyben,
égre nyújtott csupasz ágaim.

Bénán állok itt a partszegélyen,
tündérkertem rútul elvadult.
A fagyhalál csontos ujját félem,
nem véd meg a délibábos múlt.

Madárdallal messze szállt az álmom,
csúfot űzött a vén ősz velem.
Tavasszal tán újra megtalálom,
ha kiújul ezer levelem.