Lelki Béke
Bársony Csöndje;
Nyugalom megszentelt gyöngye...
Belső Napkorongként lebeg
A tiszta
Lelkiismeret.
Üdvösség lármában nincsen;
Ahol
A Csönd,
Ott az Isten.
Nyugalom megszentelt
Gyöngye;
Lelki béke bársony
Csöndje.
Vers-álom a világ felett;
Ritmus a kép, rím a keret.
Fagyos ádventi égboltra
Fényét vidám strófa ontja.
Kívül hideg,
Belül Álom;
Univerzum - szalmaszálon.
Valóság adja a Létünk,
De az Álmainkban élünk.
Lesz Jövő, ha van
Szeretet;
Vers-álom a világ felett.
Atlantisz sosem adja fel,
Nem hal meg, és nem vezekel.
Hazug eszmébe nem réved,
Zsákutcába sose téved.
A Jövendőnket vigyázza,
Süllyedve mély mítosz-mázba.
Atlantisz sosem adja fel;
Pokol felé nem menetel.
Régmúlt talányos éneke,
Rossz utópiák végzete.
Tanúja, hogy
Történelem
Nem állhat modern képleten,
Csillag közelről nem ragyog;
A Régmúltban a távlatok.
Bár lármása nem felesel,
Atlantisz sosem adja fel.
Ádvent első napjaiban
Állok,
De az idő rohan.
Ádvent az én menedékem,
Várom,
Várom
Minden évben.
Szeretném, ha hozzám érne,
Belebújnék a
Lelkébe...
S mire beleélem magam,
Faképnél hagy,
Múltba suhan...
Ádvent az Időn átoson,
S máris itt van a karácsony...
Ádvent most újra rám ragyog,
S az agresszív hétköznapok
Nem hagynak merülni benne,
Bárcsak több időm lehetne...
Ádvent első napjaiban
Mindig új
Reménység fogan:
Hangolódni
Mi a Líra küldetése?
Miért létezik?
Talán a világpiacon
Díjra alkuszik?
Mostani "modern" korunkban
Nem is kell talán?
Van-e célja, küldetése
Még egyáltalán?
Csak múlt szökevénye lenne,
Puszta, régi stíl?
Nem is telhetne más tőle,
Mint könnyes idill?
Anakronizmus lett mára,
Holt költészet póza?
Rég megölte a nehézkes,
Nyúlós-nyálkás próza?
Mi a Líra küldetése,
Csupán puszta dísz?
Mint posztmodern épületen
Korinthoszi fríz?
Elmúlt a költészet kora,
Élő Múltunk halott ködben;
Tiszta égre madár röppen.
Kifelé, most már
Kifelé;
Végre az
Igazság felé.
Tudomány mesékbe révedt,
Nem létező útra tévedt.
Ágrajzos finnugor mocsár
Lassan a lomtárba talál.
Élő Múltunk halott ködben;
Kísérteties vén csöndben.
Parázs-lelkek fellobognak,
Rozsdás dogmák csikorognak,
Szétfoszlik műanyag kéreg,
Betör közibe
Az Élet.
Élő Múltunk halott ködben;
Emlék mocorog a földben,
Besenyő futások helyett
Feléled az
Változatlan égen
Örök sötétségben,
Ahol végtelenbe nyújtózik
A végzet,
Csüggedésről dudorászik
Az anyag-igézet,
Virul az enyészet,
S szobrot állít önmagának
A végső megalkuvás;
Vízöntő tudja egyedül,
Hogy áltörvénybe
Sohasem lesz belenyugodás,
Hogy az Igazság
Valami más.
Az Igazság
Mindig
Valami
Más.
Sosem tudta,
Ki állította
Őt
Oda,
Isten
Vagy önmaga;
Vízöntő nem fog engedni soha.
Tudja,
Nem örök,
Ami látszólag örökké pörög,
Egy nehéz, de boldog napon
Mosolyog rám az Otthonom.
Téli-télutói idő,
Reggel fagy, estére eső.
A szürke ég fagytól kékült,
S ocsmány latyakra sötétült.
Reggel mentem, este jöttem,
Fagy és eső körülöttem.
Fáradtság az
Élet ára,
Szélvédőmön vastag pára...
Várt Anikóm, s az Otthonom;
Egy nehéz, de boldog napon.
Novemberi hideg éjszakában
Töpreng a Jóisten egymagában.
Mi lesz, ha az Idők összeérnek,
De a Lelkek addig meg nem érnek?
A Teremtés tovább pereghetne?
Szükség lesz-e újabb
Kezdetekre?
Komor őszi fellegek vonulnak,
Sötét árnyékok az égig nyúlnak,
Halovány Hold,
Jeges fény,
Talányok;
Néma ködök vagy távoli világok...
Pillanatok toporognak lágyan
Novemberi hideg éjszakában.
Egész nap szakad az eső
Elolvad a hó,
Párásodik az autó,
Rúgja meg a ló!
Befedi a a szélvédőt a
Páratakaró,
Nyírkos hideg szél szaladgál,
Rúgja meg a ló!
Nagy forgalom. A bosszúság
Hiábavaló,
Ocsmány hangon tocsog a sár,
Rúgja meg a ló!
Mindez purgatóriumhoz
Hasonlítható,
Hullanak az idegsejtek,
Rúgja meg a ló!
Zegernyés téli őszutó,
Szürke égből szakad a hó.
Vigasztalan szürke fátyol;
A Jövő mindentől távol.
Hallgat a Múlt,
Jelen forog,
Háttérben végzet kuporog.
Mindenütt hó, tócsa, latyak;
A világban idült harag.
A bálvány fegyvert énekel,
S Isten türelme nem fogy el...
Hó hull, szennyes víz szivárog,
Áznak falvak, lövészárkok.
Semleges Ég,
Szakad a hó;
Zegernyés téli őszutó.
Károly császár megígérte,
Aztán sosem tartotta be...
Ezerötszázhuszonhatban,
Novemberi alkonyatban,
Éppen huszonhatodikán
Azt mondta a spanyol király:
Magyarországot megvédi,
Seregeit már készíti...
Öccse legyen magyar király,
Szulejmán többé nem zabrál,
Magyarországon már sehol,
Magyar gyermeket nem rabol,
Mert hadait összetöri,
A vizes földbe döngöli,
A szultánt jól megszalasztja,
És Drinápolyig pofozza...
Ötödik Károly ígérte,
Tízezrek menetelése;
Talán soha nem lesz vége.
Minden kornak az a gondja,
Lesz-e újabb Xenophónja,
Aki odaáll az élre,
Stafétát vesz méltó kézbe,
Mert most sem tudja az ember,
Hol van az igazi
Tenger.
Tízezrek menetelése;
Idők szele a zenéje.
Korok járnak, korok kelnek,
Fontoskodnak, kibicelnek,
Élnek teljesen, vagy félig,
Magukat modernnek vélik,
Első vagy utolsó vérig
Dédelgetik rögeszméik.
Tízezrek menetelése;
Talán soha nem lesz vége.
Fáradt novemberi estén
Fagy-lepel a világ testén.
Hideg vág kedvünkön eret,
S a fáradtság jövőt feled.
Fellegoszlopok szerteszét,
Hidegen ásít a sötét.
Állunk Idő-folyam mentén;
Fáradt novemberi estén.
Novemberi levéltömeg
Lépteink alatt;
A dogmák mind elhullanak -
Az Élet
Marad.
Délben csíp a hideg,
Este
Felüvölt a szél;
Profán jövőtervek hada
Búsan mendegél.
Fagyos és alatt lehull a
Fáról a levél,
Teoretikus világ csak
Elméletben él.
Novemberi levéltömeg
Alatt sír a Múlt,
Mára az összes felszínes
Emlék megfakult.
Aprócskára zsugorodott
Össze már a nyár;
Jelen-torzulást a Jövő
Majd múlttá szanál.
Isten hallgat.
Csak az ember
Késő őszi letargia
Száll az Idő partjaira.
Rossz jóslatok Télre várnak,
Hit-pótlékok tovaszállnak,
Fénylő remény eltérítve,
Profán földre kényszerítve,
S lehangoló ködbe vezet
A befagyott emlékezet.
Nem látjuk Hitünk szárnyait,
Sem önmagunk határait...
Béke a Múlt poraira;
Késő őszi letargia.
A fejlődés-illúzió
Csak vaskos idő-takaró,
Mérföld vastag, tömör pala,
Múltak nyugszanak alatta.
Hogyha egyszer feltárulna,
Számos dogma léket kapna,
Az elmélet elmerülne,
És végleg megsemmisülne.
Inog a tudomány-sámli,
Mert fejlődést akar látni
Ott is, ahol semmi nyoma,
Csupán halad - a technika.
Idő-sírban nyugvó sok kor...
Felkészülünk valamikor?
Mi fontosabb?
Szellem?
Tudás?
Mi az igazi
Haladás?
Tévutat rejtő vak-ajtó
A Líra a
Közös
Álmunk;
Ez a mi
Külön
Világunk.
A kollektív tudattalan
Verseskönyve határtalan,
Ott élik át
Minden
Lelkek;
Isten is onnan szemelget.
Nem tárgyi, nem is alanyi,
Más világban él a gagyi.
A profán státuszköltészet
Oda soha el nem érhet.
Az Idő gyorsan eltemet
Rossz, öncélú szóvicceket,
Bugyuta jajongásokat,
Esztelen halálvágyakat,
Kopár halandzsa-szöveget,
Köldöknéző versezetet.
A Líra a
Közös
Álmunk;
Késő őszi özönvizek
Áztatnak régi
Elveket.
Virtuális vadon éled,
Bőgnek a rögeszme-rémek,
S ami a Kezdettől épül,
Atomokra esni készül.
Késő őszi özönvizek
Elmoshatják-e
A Hitet?
Hideg őszi eső szakad,
Profán látszatok romlanak,
De ami fontos, megmarad;
Akármilyen eső szakad...
Kopog az eső monoton,
De Isten még vállat se von.
Távolban a Régmúlt lebeg;
Késő őszi özönvizek.
Tél küszöbén, novemberben
Elgondolkodik az Isten.
Hiába ad ezer jelet
Arról, hogy
Mindenkit szeret?
Lenn profán lóversenypálya;
Hamis eszmék éjszakája...
Deres novemberi reggel;
Későn érő faj az ember,
Nem ismer már
Férfit, se
Nőt;
Áll az Isten hajadonfőtt...
Válaszút előtt
Az Ember;
Tél küszöbén,
Novemberben.