hubart blogja

Akit nem köt a múzsa gúzsba,
ám kevély sznobok hada követ,
s erkölcs sem rak rá erényövet
hevederpánttal vágva húsba,

lazán fogja a szelet hámba,
de sámliról száll magas lóra,
aki „tudja”, hogy hány az óra,
annak biz spontán gyúl a lámpa!

Napcsókkal várja Lampedusa.
Elhiszi, hogy az égben szárnyal
versenyre kelve fénnyel, árnnyal,
büszke, mert ma az ág sem húzza.

Akit a jussa könnyen ér el,
az piros tintát szór ködökbe
– mintha egy angyal vért köhögne – ,
s majdan a mennyben páholyt bérel.

Egy büszke szabolcsi vakond
elhagyta a hantot s a hont.
Nem talált terített asztalt,
mert útját állta az aszfalt.

Arcára kiült a grimasz:
– Itthon már nem terem csimasz!
Éhen a vakond sem ember,
és nem nyer az, aki nem mer!

Feledett hát csapot, papot,
bátran a lecsóba csapott!
Kerülve fűt-fát és falat,
a sárga föld alatt haladt.

A mezőn nem jár a metró,
ezért hát maradt a retró:
kínlódni könyökön hasmánt,
s nem védte páncél se vaspánt.

(A Költészet Napjára)

"Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?"
A szó gagyog, suviksz az elme,
s átjár a modern kor szaga.

Rozsdás bilincs némelyek kezén,
s burjánzik szemén a hályog
– nos, az csakis más lehet, nem én –,
hadd kössék merev szabályok!

Én a magam bolondját járom,
az agyam más elvet elvet.
Rég túl vagyok már hét határon,
semmibe veszem a nyelvet!

A rímkovács maradi nagyon,
engem nem izgat a ritmus;
a pontot, s a vesszőt elhagyom,
attól lesz izmos az izmus!

A nagy berek fél fele nád,
nádsípon szól a szerenád.
Három füstös rigó fújja,
peng a cinke sarkantyúja.

Harminc nap és harminc éjjel
a böjti szél hordja széjjel.
Csér csőrétől zeng a halom,
lesz itt vidám lakodalom!

Varjú vág egy avas diót,
érti a csíz a csíziót.
Meglesi a fülemüle,
hogy a neje fészkén ül-e.

Unokámnak mesét mondok,
miért undok a vakondok:
alagsori vakondlakon
nem lát ki a vakablakon.

Fürge tollamról elkopnak a szavak,
ásót, kapát fog kérgesedő kezem.
Itt vagy, szent Tavasz, én megálmodtalak,
rég várt varázslat, most dolgomat teszem!

Fáradt, vén zenész, hol van a téli bál?
Ha volt is kotta, már régen elveszett.
Akácok alatt ma csitri szél riszál, 
eladó lett a vén zeneszerkezet.

Kopott hegedű, vessz tokkal, vonóval!  
A régi táncot megunta már lábam.
Zsoltáros szájról szóljon biztatódal,
új rítus fakad március havában!

Felénk de sok széplány terem,
mórikáznak macskatesttel
lenn a korzón, a flaszteren,
incselkedni egy se restell!

Méláztam lágy idomokon,
mert mind rövid szoknyát hord ám!
Én azt sosem veszem zokon,
nem úgy hites oldalbordám!

Hogy nem volt túl nagy sikerem,
nem olyan nagy katasztrófa,
ám, hogy tetszett, beismerem!

Született is néhány strófa;
de bánhatja vén zsigerem,
hogyha eljár a sodrófa.

Patkányféreg, alattomos undok vakond –
megistenült globálérdek fúrja a hont.

Bányászbéka ás e földön, és vad unka
brekeg, vartyog, s meg nem áll az aknamunka.

Turáni vész, rossz pártosság osztott meg itt,
pedig csak a jó önzetlen egység segít!

Hová tettük igaz hitünk, józan eszünk?
Fogjunk össze, mert e játszmán rajtaveszünk!

Kötél szakad, bogozzuk már ezer éve,
kévénk mégis szertehulló, oldott kéve.

Sok sorscsapás, sáskajárás, fagy és hőség,
bő az érdek, szűken mért a lehetőség.

Kovács úr, ön hazamehet
– szól az elmegyógyász –,
jobban van, ült itt eleget,
túlterhelt a kórház!

No de mi az, nem is örül?
Taxit hívjak önnek?
A helyére úgy tíz körül
új betegek jönnek!

A páciens némán bámul,
mint aki nem érti
e nagy áldást, ami rá hull,
majd merészen kérdi:

Doktor úr, a lovam hol van?
– amaz meg is retten –
Eddig Napóleon voltam,
Kovács hogyan lettem?!

Bolond szél fúj, eszeveszett,
a télutó evett meszet?
Az utakon port is kavar,
szárnyra kél a száraz avar.

Bősz kedvében, amikor dúl,
akárkivel szembefordul.
Papírzacskót égbe emel,
a kalapom nem érem el.

Tócsa vizét felfodrozza,
talán biz a tavaszt hozza?
Vissza minden zokszó, átok,
jó Szél testvér, megbocsátok! 

Kell-e vers? Kell-e még? Kell bizony!
S száz csodát várna itt még e nép,
mert kopik minden szép, jó viszony,
nincs mérték, a balga félrelép.

Rossz szitok, káromlás, unt sorok,
mindenbe gyűlölet ver szeget;
ki lelki békéért kuncsorog,
olvasson esténként verseket!

Jóra visz az ima és a dal,
érzem én, nagy kegyet tesz velem;
aki ír, énekel vagy szaval,
azé a béke s a szerelem!

Titáni keringőt fúj a szél
(mennydörgés volt hozzá a nyitány),
a kincsért még így is útra kél
tizennyolc matróz, s a kapitány.

Hullámhegy, szél által vert fodor
józannal játszat most részeget,
jó Uram, az örvény elsodor,
nem látni napot, sem  kék eget!

Erőt vesz rajtunk a víziszony,
Neptunusz ássa meg itt a sírt,
lecsap a mennyei nagy szigony,
fenyeget a parti sziklaszírt.

Nyugalmat nem hoz az este sem.
Ilyenkor az ember mit tehet,
elmormol egy imát csendesen,
bizalmat már csak a hitbe vet.

Jól bereccsent, de legalább nem csorog,
nagy pelyhekben hullnak most a verssorok.

Ritmuslángok kelnek izzó zsaráton,
téli öröm ez is, kedves barátom!

Ég az ajkam, jól kipirult a húsa,
nem homlokon, szájon csókol a múzsa!

Szúrágta utazóládámról
lehullnak a cifra veretek.
Az idő leltároz, átszámol:
voltak itt kamatok, kenetek…

Kopik a külcsín, de nem bánom,
már csak a belbecs, az érdekel,
fénylik még tinta a pennámon,
de skiccek itt már nem férnek el.

Dolgozik suttyomban sok érdek,
születnek másféle veretek,
téma és gond is van temérdek,

megosztom, amim van veletek.
Kutatom, amit még nem értek,
s megőrzöm azt, amit szeretek.

A szép menyasszony unja már a fátylat,
feladni kész a szűzi lét havát,
alóla szíve dobbanása áthat,
szelíd szemén a nászi láng csap át.

Tavaszra tarka öltözékre vágyik
szerezve lenge, báli zöld ruhát,
redős uszályt egész a láthatárig, 
bejárni véle vágya zegzugát.

Amíg az őszbe hull a bús enyészet,
hajába fest a sárga hervadás,
de még csöpögtet ajkainkra mézet.

Ha csíp a fagy, akár ezer darázs,
befed puhán a hófehér igézet,
enyhet talál a hamvadó parázs.

Süt a nap, de még csak hiteget,
mosolya negédes fals vigyor;
meguntam e cudar hideget,
mikor jössz, Kikelet, mondd, mikor?

Fúj a szél, teljesen áthatott,
zsebembe nőtt mind a két kezem,
sajnálnak a parti fák amott,
hogy magam ellen így vétkezem.

Engedj be, nyisd ki a kapudat,
a fülem lefagyott, szenvedek,
mint a láz, úgy átjárt a huzat
testemen, s a lelkem benn remeg.

Elibéd szaladna a vágyam,
s ne hidd. hogy egy csókkal beérem;
mint a tűz, úgy ölelj át lágyan,
ne fogjon vissza a szemérem!

Bitorlók tódultak e honba,
mint gomba a kultúrvadonba.
Engedtük – ezt a malőrt! –
most rólunk nyúzzák a bőrt.

Bevonni akartak: gyere hát,
renegát adja be derekát!
Ördöggel nem kell e flört,
a bicskánk rég beletört!

Lelépni – lett volna száz okom,
mint ahogy tette azt pár rokon.
Mehetnék, a lámpa zöld!
Hű vagyok, s vén, mint a föld.

Úgy vágtak taposómalomba,
akár a fát „hűvös halomba.”
Vért kíván, nem korsó sört;
ki fizet utolsó kört?

(a buszbaleset áldozataiért)

Kormos az ég rongya, a hó törtfehér,
bujdokol a hold fenn – kóberes szekér –
mint a vész lidérce jár a föld felett;
megáll a szó, arcra ül a döbbenet.

Elzörgött az élet, a cifra batár,
"semmi ágán ül” a nagy ólommadár.
Fekete-fehérben állnak most a fák,
mint a kifosztott szív, üres a világ.

Gyertya lángja lobban, ma nem száll dalom,
könnyek nélkül sír a néma fájdalom.
Fel-felzokog a szél, mint kopott fagott,
meggyújt fenn egy angyal néhány csillagot. 

Hogyha a szívem üvegből lenne,
meglátnád akkor önmagad benne!
Ám hogyha rajta jégvirág csokra
nyílna, széthullna fényszilánkokra.

Legyen hát inkább hű gyapjúposztó,
hitemet hordó, meleget osztó,
vagy kincset rejtő vén mázas bögre,
s őrizze nyarunk már mindörökre! 

Meleg szobámban ülve a régi dal hat itt,
a rádió ma ontja a báli jó zenét,
s ha visszahozza most a letűnt kor álmait,
talán meg is maradna, de küldöm én feléd.

Együtt a régi bálban. A polka ritmusán
vadul dobolt a szívem, agyamba szállt a vér.
A látszat oly csalóka, s a csók a tánc után...
(A lelke ott se járt, csak a teste volt kacér!)

Sok év repült azóta a szárnyain tovább,
de nem feledtem azt a homályba tűnt csodát.
Az ember ily silány, vagy a sors a mostohább?
Ma gyűl a könny szemembe, de szívem elbocsát.

Az égő fent hunyorgott, majd villant –
alkonyatkor vették el a villanyt.
Bámulok, a szememet meresztem,
mint pléhkrisztus az ócska kereszten.

De már lépek, kezem a kilincsen,
gyufát hozok, no de gyertya nincsen.
Fény nélkül az ember olyan kába,
Elemet sem vettem a lámpába.

Ez a helyzet senkinek se tetszik,
zsörtölődik kedvesem, s lefekszik.
Mellébújok, mert mit is tehetnék,
meghittebbek kettesben az esték.