Áramszünet

Az égő fent hunyorgott, majd villant –
alkonyatkor vették el a villanyt.
Bámulok, a szememet meresztem,
mint pléhkrisztus az ócska kereszten.

De már lépek, kezem a kilincsen,
gyufát hozok, no de gyertya nincsen.
Fény nélkül az ember olyan kába,
Elemet sem vettem a lámpába.

Ez a helyzet senkinek se tetszik,
zsörtölődik kedvesem, s lefekszik.
Mellébújok, mert mit is tehetnék,
meghittebbek kettesben az esték.

Az utcára leszáll az éj vakon,
csak a hold les be a nagy ablakon.
Sűrű a csend s a gond vibrál benne,
elaludni túl korai lenne.

Halk ritmust hint a nagy falióra,
de most mintha kihagyna egy szóra.
– Ez áll! – szólok, s feleségem kérdi:
– Forduljak meg?  – no, ezt félreérti!

– Fordulj, hogyha akarsz, édes kincsem,
fel is kelhetsz, ha más dolgod nincsen!
Eleven vagy, illik ez a szó rád,   
légy oly kedves, húzd fel azt az órát!