Az éj hideg, hosszú,
avarszagúak a reggelek.
A barátok elköszönnek, végleg.
Temetőkertekben sír a koszorú.
A nyarat már nem sírom vissza,
a virágok illatát olykor idézem...
Nem kell már a fülledt erotika,
az ősz színkavalkádját nézem.
Megbékélten várom a telet.
Ködbe vesztek a szerelmes esték.
Úgy vágyom kezed melegét,
csak beszélni szeretnék. Veled!
Birodalmát védi zordan a gonosz úr,
hópalástban járja jégtáncát gonoszul.
Korcsolyája sikolt, álmokat zavarva,
koronája lehull, szitkokat szavalva.
A tudás fájáról ettem veled almát,
meg is tapasztaltuk az Isten hatalmát.
Úja éltük mindig fájdalmas emlékünk,
az ördög örömmel látná a végünk.
A teremtés óta tanultuk ezt mi nők,
a férfi egy csoda, aki rég hozzánk nőtt.
Boldog ikrek lettünk mi ketten örökre,
szerelemmel festettük szívünket vörösre.
Szép Kikelet vízzel, árral,
új szerelem forrásával,
rügyfakasztó varázsoddal
kutakodod Holnapot.
Új életnek harmatcseppje,
vigaszt hozó tiszta szele
ezer dallal mesterkedve;
madárcsőrbe-szerelemmel,
tavaszhírnök
Törékeny pillanatok darabokra hullnak,
bíborló hajnalok emlékei múlnak.
Égre néztem- kék volt.
Láttam, ott a vén Hold.
Esteledett csendben.
Hiányoddal teli éjszakán
Tűzmadár vagyok, üldözött,
repkedve ég és Föld között,
veszélyes létem kedvelem,
Cicamica egyet gondol,
Tebenned rejtőznék el,
de a távolság miatt
szavad helyetted ölel,
s fonok belőle vigaszt.
Ha pillangó volnék, pillekönnyű szárnnyal
Nézlek gyertyafény táncánál
Magyar vagyok, magyar honban,
Getvár Lőrinc - Dallamtalan
Az éjjel megint néztem az
Álmaid.
Nem meséltél róluk,
elárulták
Izmaid.
Néha,
rándult a szád széle,
mozdultak vállaid,
Úgy láttam táncolsz,
Hát jártam veled
Hajnalig.
Ej, az a ringó csípő,
És a kebleid játéka.
A Holdfényben fürdőző,
Aphrodité árnyéka!
Kedvesem!
A mosolygós
Reggel,
a paplan
mumusa.
Ahogy Szépséged
Szépséges ritmusa,
kiveszi részét
a Mindenből,