A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Az égbe nyújtom kezeimet,
ha te nem érsz el engem, Uram!
Egészen addig tartom a magasban,
amíg észre nem veszed és

Két csillagod engem megigézett!
Ifjú lelkem villám járta át!
Érintése telt ajkadnak végzet,

Csigalassan csúszik Csiga Zsiga,
cipeli a házát, nagy az iga!
Szívének hő vágya Csiga Lina,

Eljött hozzám a röpke mélabú,
álmokban dermedő sötét ború.

     napfény,
ha a kalász perdül,
holdfény
kicsi felhő nélkül,
fecske,

Gesztenyefa árnya alatt
írom ezt az éneket,
s míg kopnak a selymes szavak,
csodálom a kék eget.

Lassan kitavaszodik,
naptűz heve melegít,
ablak szeme csupa könny,
ajtón kopog az öröm.

Meséinkben a nagy időt
forgószél rántja szüntelen.
Régen elmúlt a délelőtt –

Már lebontanám a falakat, de késő;
Nincs kalapácsom. És elveszett a véső.
~~~
 

Volt egy percem a hangos zűrzavarban:
megálltam némán s behunytam szemem.
Terád gondoltam, mert pont így akartam,

Szeress nagyon, mert a tiéd vagyok,
vagy rúgjál belém és dobj el magadtól!
Emelj magadhoz, ha nem szárnyalok,

Századok fohásza
(A magyar kultúra napjára) Mottó: „Hozz rá víg esztendőt…!”

    Sivár a lét, a lélek árva,
kapaszkodna egy fénysugárba. 

Festett smaragdként csillogó vizet,
hűs éjszakában reszkető tüzet.
 
Rajzolt acélként csillogó jeget,

Harsona zeng,
csengettyű cseng,
vajúdásra felsír a csend.
Pásztornépek és vén bölcsek
Betlehembe sorra jönnek.

Áldott éjen,
égi fényben,
angyal suhan lángszekéren.
Isten fia jött világra,

Dermedő sár a bőrömre száradt,
égő szemem kialvatlan, fáradt,
csak görcsösen szorítom puskámat.

Szemednek izzó fénye...

Az ágyúzás szürkületkor elállt,
piszkos ködfátyol a fejünkre szállt,

Szeretem a kezed sápadt füge színét,
ahogy öleli át karcsú nyakam és véd,
ahogy selymes fürtöt a vállamra terít,
ahogy játszó ujjad az arcomra simít.