Durcás (Béla bácsi elbeszélése nyomán)
Beküldte seni - 2013, február 19 - 15:13
Elfáradt a lovam, az a dolgos patás,
akivel sokat jártam szántani határt.
Befogtam, húzta a berenát, az ekét,
néha meg több bála szalmával a szekért.
Megesett, hogy olykor fel sem akart állni,
hiába mondtam: most csak megyünk sétálni.
Makacs mivoltáról kapta ő a nevét,
szerszámba durcásan fordította fejét.
Egymáshoz öregedtünk, s szép korba lépett.
Egy reggel láttam, a tekintete révedt.
Segítséget kérve, mondani akarná:
- nem bírom soká, oly gyenge vagyok gazdám.
Szomorkás szemében felfénylett egy könnycsepp,
ezzel üzente: - ne sajnálj kérlek, ölj meg.
Nem akartam, hogy szegény sokat szenvedjen;
-megtettem, de tovább él itt, a lelkemben.
Hozzászólások
M. Karácsonyi Bea
2013, február 19 - 17:41
Permalink
Megható, szomorkás vers.:(
Megható, szomorkás vers.:(
seni
2013, február 19 - 19:01
Permalink
Köszönöm kedves Sea, hogy
Köszönöm kedves Sea, hogy olvastad. Még csiszolás, radírozás, szerkesztés alatt áll. :)
hzsike
2013, február 20 - 09:13
Permalink
Kedves-szomorkás vers, az
Kedves-szomorkás vers, az ember és állat szoros kötelékéről, szeretetéről.
Szeretettel olvastam én is.