Piknik az Élet-fa alatt;
Örömre ok mindig akad.
Isten bennünk emberré lett;
Közös jelenlét az Élet.
Árad a teremtő Erő:
Múlt és Jelen együtt - Jövő.
Piknik az Élet-fa alatt,
Nem nyavalyog, ami halad.
Sose csügged - zöldell a rét;
Önmagát élteti a Lét.
Őszi tájra holdfény vetül;
Isten soha nincs egyedül.
Piknik az Élet-fa alatt,
Rossz szóból csak halál fakad.
A posztmodern csak izolál,
Nem keres - és nem is talál.
SZÁZNEGYVENNYOLCADIK RÉSZ
A gondolatmenet igen fontos pontjához érkeztem.
A továbbiakban elkerülhetetlen, hogy komolyan górcső alá vegyem a jelenlegi kanonizált líra mögött lappangó filozófiákat, ideológiákat és propagandaszólamokat, hogy megvizsgáljam a kanonizált líra épületét alátámasztó poétikai és ál-poétikai elméleteket, megfontolásokat.
Ezek közül már ez eddigiek során is sokat érintettem, de még jó néhány hátravan.
Egy jobb világ – örök álom;
Sétálni a szivárványon.
Kacagnánk a Létben végig,
Jövőnk felérne az égig.
Isten szava fennen szólna,
Hajléktalan egy se volna.
Egy jobb világ – örök álom;
Áldás minden igaz vágyon.
Élet, Alkotás, Szerelem;
Szent liget Nyugalom-hegyen.
Hajnal útján béke oson,
Áldás minden gyermekkoron.
Egy jobb világ – örök álom;
Remény ül tavaszi fákon.
Öröm cseppje halkan csobban,
Boldogság minden titokban.
TIZENHETEDIK RÉSZ
Folyik az ágyúharc. A török aknászok is igyekeznek aláásni a falakat, de a magyar védők az esetek többségében résen vannak.
Közben azonban már épülnek a közelítőárkok is.
Utóbbiak körkörösen közelednek a várfalak felé, a legfontosabbak a falakon ütött réseket célozzák meg. az árkokat befedik, és egészen a falak tövéig vezetik őket. A támadó gyalogság ezekben fogja megközelíteni a falat, és csak közvetlenül előtte lépnek ki az árkokból a janicsárok, a következő pillanatban pedig már özönlenek be a várba.
Az esztendők jöttek-mentek,
Évtizedek múltak,
Boldogságos vágyaink
Sohasem csitultak.
Odakint sznob dőreségek
Haláltáncot ropnak,
Idebent megmaradunk
Örök kamaszoknak.
Élet
Igaz Léttel él;
Nem lennék,
Ha nem lennél.
A magány vad szakadék;
Nem lennél,
Ha nem lennék.
Örök kamaszok,
A vén Idő foga vacog,
A hétköznapban halál kavarog,
A zsákutcába futott lét sajog,
S nem boldog senki,
Csak
Az
Egyszer valamelyik bécsi politikus arra hívta fel Deák Ferenc figyelmét, hogy az októberi alkotmányt már nem lehet megváltoztatni.
- Gondolja? – kérdezte Deák.
Az Angol Királynő egyik termében voltak. A vendég úgy hitte, megfogta Deák Ferencet.
- Minden erre épül már – magyarázta. – Mindennek az októberi alkotmány az alapja. A teljes államberendezkedés. A közigazgatás. Az állami infrastruktúra egésze. Már nem lehet változtatni rajta!
Deák a fejét csóválta.
- Nem hinném.
A vendég pofaszakálla megremegett.
Jambikus verselés
(nem skandálóknak!)
A szótagszámba rendezett ütem
tömör lehet egy-két fontos szabállyal,
ha versláb szerint mindez idegen,
mi költhetünk kedves, egyéni bájjal!
A tizenegyes utolsó előtti
szótagja mindig csak hosszú legyen!
Tíz szótagú sor végét megelőzi
rövid szótag kilencedik helyen!
Idenőttem, itt vagyok,
Amíg élek, maradok.
Aki akar, elszalad,
Aki nem fél – itt marad.
Ha a lélek csenevész,
Helytállni mindig nehéz.
Idenőttem, itt vagyok,
A Kegyelem itt ragyog.
Ezerszáz év bennem él;
Ne maradjon, aki fél.
Van is, lesz is zivatar,
De mégis marad magyar.
Idenőttem, itt vagyok,
Férj vagyok, apa vagyok.
Élek meghitt perceket,
Élek boldog éveket.
Idenőttem, itt vagyok,
SZÁZNEGYVENHETEDIK RÉSZ
A marxizmus irányította figyelmünket az anyagi dimenziók fontosságára, de mindjárt túl is lőtt a célon; azt igyekezett velünk elhitetni, hogy az emberi élet alapja, a lelki, filozófiai és erkölcsi szférák lényege is a puszta anyagi dimenzióban keresendő.
Igazából ezzel nem állt egyedül, népszerű kiadványaiban a pozitivizmus sem mondott mást. A nagy pozitivista szintézisekben a természettudomány kapta a terjedelem 90-95 százalékát, a költészet, az irodalom és a szellemi élet meg gyakran néhány bekezdést a végén.
Poshadt kánonok recsegnek,
Fúj az őszi szél,
A totyakos Történelem
Csöndben mendegél.
Vén fatörzsek hajladoznak,
Szakad az eső,
Felhők mögött álmodik a
Csecsemő jövő.
Hajlott korok búcsúzkodnak,
Ködös a világ,
Eljövendó Tavaszokra
Készülnek a fák.
Poshadt kánonok recsegnek,
Pityereg a sár,
Elvetélt poétikákkal
Tele a kosár.
Lehet tárgyas a halandzsa,
Lehet alanyi,
Nem röpít a Parnasszusra
Szárnyatlan gagyi.
TIZENHATODIK RÉSZ
Az aknaharc a várostromok igen ősi elemei közé tartozik. Már az ókori keleten is alkalmazták.
A védők figyelmét színlelt rohamokkal, látványos, nagyszabású ostromműveletekkel kötötték le, igyekeztek a védelem erőit folyamatos átcsoportosításokra kényszeríteni.
Foszladozó őszi lombok,
Jön a Tél;
Nem vagyunk mi hitványabbak
Senkinél.
Táncolnak a bús bolondok,
Halihó!
Bár még csak az emlékeket
Lepi hó.
Gyülekezik őszi gondok
Serege,
Fogy a vörös, növekszik a
Fekete.
Foszladozó őszi lombok,
Fogy a Nap;
Életünket nyújtja minden
Pillanat.
Időanyó mosott múltat
Tereget,
Fáradt dogmák nem teremnek
Életet.
Világunkban sok a gaz, s a
Hivatal,
SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ
A szerelem az emberi élet érzelmi és erkölcsi tartalma, a tradíció pedig az élet külső kerete.
A tradíció sohasem halott, és nem korlátozódik kizárólag a múltra. Magunk is részei vagyunk. A múltból ível rajtunk keresztül a jövőbe. Ebben a pillanatban mi vagyunk érte a felelősek; nagyszüleinktől és szüleinktől kaptuk, hordozzuk és alakítjuk, majdan pedig továbbadjuk az utánunk következőknek.
Őszi ködök tükörképe
Mindig a Történelem,
Egy kevéske bizonyosság,
Meg temérdek sejtelem.
Maguktól hatnak a dolgok,
Semmiség csupán a Hit?
Vajon számít-e az ember
Egyáltalán valamit?
Alattomos végzeteket
Küldenek ránk holt egek,
S az Ember a szükségszerű
Anyag útján lépeget?
Őszi ködök tükörképe
Ez a csalóka Jelen,
Talán mégiscsak álmodunk,
S felébredünk hirtelen?
Egyik ember hajléktalan,
Másik milliók ura,
A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.
A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.
A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.
Ott feketéllik a török,
Roppant, vad sokaság,
Sok martalóc, meg janicsár,
Beglerbégek, basák.
A szolgaság rossz tengere,
Poshadt világverő,
Kenetteljesen hirdeti:
Jövőnk a túlerő.
Vén, nyegle végzet küldte ránk
A pusztító hadat,
S egy szál kardomban itt velem
A szabad akarat.
A parazita túlerő
Ha most el nem szalad,
Nem lesz igaz dal itt sose,
S örök káosz marad.
Ágaskodik a paripám,
Szablyámon Nap ragyog,
Saphir, azaz Moritz Gottlieb híres bécsi humorista volt a XIX. században. A magyarországi (lovasberényi) születésű író volt talán a világ első hivatásos humoristája. 1837-től szerkesztette az általa indított Der Humorist című szatirikus lapot.
Akkoriban nagy divat volt az emlékkönyv.
Egyszer éppen Rotschild báró kérte fel Saphirt, írjon valamit az emlékkönyvébe.
Saphir nem tagadta meg magát. A következőket írta:
Mindig a Lehetetlen visz előre,
Isten se néz soha
A túlerőre.
A kiváltság jövendőt nem csinál,
A hivatali kánon:
A halál.
Ragyoghat a középszer nyakra-főre,
Csupán a Lehetetlen visz
Előre.
Dörgölőzzön a gyáva,
Meg a dőre,
Isten se néz soha
A túlerőre.
SZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ
Mielőtt hosszú útra indulnék a jelenkori magyar kanonizált líra félelmetes bugyraiba és kemencéibe, szeretnék az eddig elmondottak alapján levonni néhány fontos következtetést.
Távol,
Az Idő kanyarulatában
Már felsejlenek a körvonalak,
Meghitt fényei néha
Látszanak.
Ünnep készül,
Mint röpke sejtelem,
Hangosan kimondani
Nem is merem.
Közeledik.
Jön.
Mégis közeleg.
Talán még meg is érem,
Úgy lehet…