hubart blogja

Bús, borongós, barna őszben
nálam járt a kikelet,
eljött, látott, győzött, s győztem:
visszaadta hitemet.

Tüzet rakott a varázslat
- a Nap tán még kivirul -,
s majd a végzet ellen lázad,
még mielőtt porba hull.

Élet pezsdült mellkasomban,
s mint az ősi jó doromb,
örömdalra gyújtott nyomban
a meggyötört vén kolomp.

De mielőtt vérem felforrt,
a szép tavasz elszaladt,
ünnepünk tán csak egy perc volt,
s tovatűnt egy perc alatt.

Legszebb évszak, de nem tavasz,
nem nyár, sem ősz, s nem tél havaz -
vagy perzsel tájat odakint,
gyönyört okoz bent, soha kínt!

Bármikor, bárhol ott lehet,
vele, velem, vagy pont veled,
kacérkodik, óvón figyel,
de érte folyton tenni kell.

Valahol itt van legbelül,
de trónusán nem ember ül;
megvenni pénzért nem lehet
az illatát, s azt a szelet

amely vihart sosem kavart,
s nem dúlt vizet, száraz avart.
Magamba szívom: oxigén,
vagy szent ima, mely szól igén.

Sebre ad enyhet, lelki írt,

- Megbocsásson, hölgyem, ön tán azt hiszi,
hogyha megaláz, a pálmát elviszi?

A tornác padlója tégla volt,
vadszőlő futotta oldalát.
Pipázott nagyapám, s néha szólt
bosszúsan:
Ejnye már!  Meg: Nahát!

Régi jó pipája nem szelelt,
dohányrost tömte el járatát,

Akikért senki nem gyújt gyertyát,
süppedt hantjukat koszorúzva
befonta tövis, száraz dudva,
s ördögszekér, míg a szem ellát.

Hiába ringtak anyaölben,
s hittek meséknek, ígéretnek,

Öszvér voltam, lóvá tettek.
Don Quihote La Manchából
cukrot adott a mancsából,
maradt volna inkább veszteg!

Igát húztam régen, ámde
féléve tán idestova
a büszke úr hátaslova
vagyok már én, Rocinante!

Gyepes elme őkegyelme,
mert egy testes, csúf perszóna  
- ilyet szült a spanyol róna? -,
Dulcinea a szerelme!

Bár a szürkét feketének látom,
mely szemedben már majdnem fehér,
nem ok rá, hogy ne legyél barátom,

A kert ma néma lenne, tücske sem zenél,
de halld e béna zajt,
az őszi jajt, a rőt levél neszét!
Szorong a nyármadár,
akit, ha vére hajt, szeretni visszajár.
De szárnya tolla hull ma szerteszét,
futóbolond cibálja, kerge szél.

2013. okt. 25.

Fánkot gyúrt a feleségem,
az ám a jó eledel,
kőttesre fájt fogam régen,
hadd töltse a belem el!

Szép kerekre szabott massza
- erre jó a pléhcsupor -,
közepén lyuk, s behavazza
vaníliás porcukor.

Cigány vájta fateknőben
a szalagos gyűrűfánk,
mindnyájunknak jutott bőven,
kellemére nyílt a szánk.

Be is gyűrtük - de jól esett -,
nejem sikert aratott,
bár míg faltuk, folyton lesett
minden egyes falatot.

Nem sejtettem, hogy mi végből,
de elmondta Marika,
hogy eltűnt a balkezéről

Túl vagyon már régen az életem delén,
szeszélyes volt sorsom, hol könnyebb, hol kemény.
Hittem én a jóban naiv-ártatlanul,

Október az ősznek májusa,
tobzódó színpompa  mágusa.
Piruló szépasszony-levelek
fényfoltos pamlagán heverek.

Csélcsap szél búgását hallgatom,

Jön elébem, fut a Múzsám,
s megáll az ész, nincs szemérem,
forró vágytól pezseg vérem,

Hat évtized igazolja múltamat,
nem érdekelt, mi lapul a pult alatt.
Ha csak tudtam, elkerültem én a bajt,
remélve, hogy ami letört, újrahajt.

Dédelgetve álmainkat
a rét bágyadt tücsköt ringat,
hol még érett asszony-nyár van,
szarkalábbal szemzugában.

Idős hölgyek fukar nyara -
vénkisasszony-csúf az ara!
Hűvös hozzánk, szíve galád,
falson fújja hattyúdalát.

Alig jött el, máris menne,
nincs fikarcnyi hűség benne.

„A liget fölött jeges szél zokog.
Fájó könnye fák kérgére hullt,
s míg úgy sír, mint talp alatt a homok,
zokogásában muzsikál a múlt.”

(Kovács Daniela: Végre meglátom)

Kit a sors bánt, s félrevet az élet,
hinnie kell, nem oly mély a kút,
e szenvedés nem a végítélet,
szakadékból is van visszaút.

Erős hittel kapaszkodj a mába,

An gárd, madám, ha támadok,
hisz bája most oly izgató,
hátrálni, vissza nem fogok,
bár lelkem tiszta, mint a hó.