Blogok

Talán csak nyugat kóbor, rossz szele,

Talán a halál

Előérzete;

Mert tűz a nap, mint régi nyarakon,

Árnyék táncol a fehér falakon,

A piac zajlik, mint a zuhatag,

A nép zajong,

S a tenger

Hallgatag.

——

Talán az öröm lett megint kevés,

Talán csak pillanatnyi

Csüggedés,

Nyár közepe van, és pogány meleg,

A város turistákkal enyeleg,

A csapszékben a jókedv fokozódik,

Megállt a szél,

S a tenger

Fodrozódik.

——–

Éj-takaróját elővette újra,

És pihen a Nap alkony-ágyba bújva,

Tudja: a lét-öröm sosem hamis;

S pár boldog órát láthatott ma is.

A perc fogan,

A lét rohan,

Az élet egyre száll;

Száguld és meg nem áll,

Lélek partjáról

Más lélekhez

Mindig eltalál.

———

Tobzódás nélkül a lét: puszta semmi,

A halál tud csak gazdaságos lenni,

Az Élet él, és nyüzsög szüntelen,

A takarékos lét: csak félelem.

A hivatal

Csak port kavar,

A feledés örvényébe lehullt,

Vak ködével takarta be a Múlt,

Titkát tagadja néha még az ég is,

S emlékét őrzi minden ősi  mégis.

—-

Az ember fennen tagadja, de sejti,

Hírét-nevét a lelkek mélye rejti,

Ott rejtőzik, mint hitünk meghitt éke,

S mint a Jövő utolsó menedéke.

   Radnóti Miklós (1909-1944)

Új reménynek tűz az ára,

Tégy hasábot a kályhára.

——

A jövő: megfagyott tetem,

De nem szabad eltemetnem.

——-

Kint feküdt Semmibe vetve,

Hátha mégis feléledne.

—

Hazug mákony tépte, csalta,

Komprádor kapzsiság falta.

——-

Míg a jövő ki nem olvad,

Itt állnak köztünk a holtak.

—–

Szkepticizmus? Sötét verem.

Ellenszere: a Szerelem.

—

Ha nem is tud lábra állni,

Azért ne hagyd amputálni.

——–

Előttem egy még fiatal, elfogódott

Tél oson;

Ötvenedik esztendőmet

Taposom.

——-

Hozzám bújik sok év óta az éltető

Szerelem;

Ötvenedik esztendőmet

Szeretem.

——-

Ifjúkorom összes álmát véghez vinni

Remélem;

Ötvenedik esztendőmet

Most élem.

Dermedt lelkek az éjben,

Fáradt szívük nem remél.

Szemeik matt ékkövek,

Összeér a két tenyér.

Ajkuk prése közt szavak,

Hitük néha feldereng.

Szónoklat száll a szélben,

Keserű méz lecsepeg…

Riadtan körbe néznek,

Eleven seb lelkükön.

Fekélyük bűzét rejti,

A meggyújtott füstölő.

Hajnal dereng a szürke,

Szmog lepte felhőkön át.

Dogmákkal küzd az ember,

Láncon hordva a magányt.

Mennyit jártunk e fák alatt,
míg águk virágba öltözött,
kezem a kezedben maradt,
de közben a tavasz megszökött.
 
Eljöttem újra, kedvesem,
válladra hajtanám homlokom,
te átölelnél csendesen,
s csak mosolyognál, mint egykoron.
 
Nézd, állam ismét felszegem,

A lusta ember

Csak determinál;

A sorsa rácsain

Kikandikál.

A józan mindig

Tudja, hogy zseni,

Ám igyekszik is

Elfelejteni.

A bölcs bolond

Tudja, hogy élni kell;

Ám hogy mi módon;

Kópé idő - a garabonciás –
Minden óságnak egyszer vermet ás;
Mert a méltóság és a hatalom
Ha célja nincs, nem más, mint kósza lom.

Az óság: holt oroszlán üstöke,
Az élő jelen hulla elnöke.
A sírját meg nem ássa semmi véső,
Mert oly rothadt, hogy eltemetni késő.

Minden kifent bajuszú hivatal
Az óságnak szánt rejtett ravatal,
Vagyon, Nobel-díj, pástétom szakad,
A jó kedv és a jó vers megmarad.

Hol volt, hol nem volt... Általában a mesék így szoktak kezdődni.

Szóval ez egy rendhagyó mese.

Történt egyszer, hogy a Békakirálynak született három gyermeke. Na nem egyszerre és nem is egy királylánytól, de hát az élet rejtelmes útjai kiszámíthatatlanok. Szóval lett egy kicsi, egy kisebb és egy legkisebb. Az utolsó Békáné - született királykisasszony - Béka csókjaitól gonosz mostohává vált. 

Fényévek időtlen távolsága karol át,
mint multiverzum sokszoros tere,
felderengve látom kvantum valóságom,
és szinte izzadok bele.

Lehetőség végtelen sorozata riaszt,
quarkjaim oszlanak el réseken,
vázolva múltam s jövőm egy időben,
s legyek egyszerre több helyen.

Vagyok végül is egy és mégis oszthatatlan,
kvantumos létem mélyen lenn terül,
hogy Tudnak-e quarkjaim téged is szeretni?
Arra quarkjaink szintjén fény derül.

(ihlet> John Gribbin: A multiverzum nyomában - jelenlegi olvasmányélmény)

Csak az a nap jöjjön egyszer el,

Amikor

Csupán dolgozni kell.

Legyen tavasz,

Vagy ködös, vén november,

Munka gyümölcsét élvezné az ember,

S ne volna rettegés,

Hogy a pénz kevés,

Se fenyegető áremelkedés.

———-

Csak az a nap jöjjön egyszer el,

Amikor

Csupán dolgozni kell.

Legyen zengő május,

Vagy február,

Az ember békés, szép munkába jár,

És akad,

Aki csókkal hazavár.

Amikor élni,

Létezni lehet,

A könyvtárban robotolt,

Füle belső hangra volt,

Megértette:

Bölcsességre

A belső idő tanít;

Megírta,

Örökül hagyta

Sziriat oszlopai-t.

———

Szekértáborba nem állt,

Inkább a Mecsekbe járt.

——

A végzetet sose hitte,

A Sorsunk-at szerkesztette.

———

Nevére dogma csikorog,

Átkozzák a szkeptikusok

Ócska dühvel, habzó szájjal,

Mert a műve ma is szárnyal.

—–

Második rész

Mi hát a szerelem? Jobban mondva; mi a szerelem korszerű tartalma? Miről kell szólnia a korszerű szerelmi lírának?

Egyáltalán, létezik-e a szerelem? Utóbbi kérdés első olvasatra talán merőben haszontalannak tűnik, de a kortárs filozófia némelyik tételének ismeretében nem kerülhető meg.

Gyorsan le kell szögeznem valamit még most, a sorozat elején: a szerelem az élet olyan terrénuma, amelyről a tudomány valódi ismereteket nem szolgáltat.

Giling-galang,

Bágyadt harang,
Szürke galamb,

Verdeső;

Giling-galang,

Ki lesz a következő?

Egykoron volt tarka világ,

Élhető,

Rózsa virult,

Messze volt

A temető,

Giling-galang,

Ki lesz a következő?

—————-

Giling-galang,

Bágyadt harang,
Szürke galamb,

Verdeső;

Giling-galang.

Ki lesz a következő?

Szép ruhájából, mi megmaradt
reggel csendesen levetette,
itt áll most tépetten, kifosztva,
s fázósan megremeg a teste.

Ázottan kémleli rongyait,
alant a sok viseltes darab,
díszeit már görgeti a szél,
bőrén barázdát szántott a nap.

Álmát mégis féltve őrzi még,
nyár emléke olykor rátalál,
jajongva bár, felkacag kicsit,
de érzi: vár rá a fagyhalál.