Változunk

Csak estefele jutott megint eszembe
a kiscipő, a gyermek, a kutya és a lány,
majd rozsdás emlékekből idéztem fel
az érzelmektől fűtött buja délutánt,
mikor fogtad a kezem, és fogtam a kezed;
csendesen álltunk egy hatalmas kövön,
a világ is megszűnt, csak mi voltunk ketten,
s virágok illatát éreztem bőrödön.
Az első ölelés sokáig tartott,
hosszú percek, vagy órák talán,
a tétova kezek gyakorlottá váltak,
s ne akard tudni, mi történt azután.
Az idő felgyorsult, asszony lett a lány,
majd jött a kiscipő, és benne a gyerek,
a mámoros ölelések ideje elmúlt,
a szoba közepén egy kutya hempereg.
Együtt morgunk és keressük a csontot,
hárman veszekszünk a kutyavacsorán
lassan az asszonyi mosoly is elmúlt,
ki tudja, hova lett? Én sejtem… talán.
Most újra fogod, és fogom a kezed,
bódulat nélkül, csak úgy, csendesen,
a gyerek is elment, a kutya sem él már,
meddig lesz ez így, mondd, kedvesem?