Valahová, valahol...(Páromnak)
Meséinkben a nagy időt
forgószél rántja szüntelen.
Régen elmúlt a délelőtt –
gyakran érzem úgy, kedvesem.
Mosolyomba ha ránc vegyül,
nézd el nekem, te nem vagy ok,
s ha fény helyett árnyék vetül
ránk, tévedtek az angyalok.
Valahová elért utunk,
valahol régen elvagyunk,
valami újat még tudunk,
valamit utánunk hagyunk.
Csak fogd a kezem szüntelen,
szorítsd ,ha kell, hisz bírom még,
vissza a múlt szép végtelen,
talán egy mesebeli rét.
Felhő takarta nap vagy hold
annyiszor nézett le reánk,
de azért értettük a szót,
anyáink kényes vagyonát.
Ma is így szólok, édesem,
kacsintok közben huncutul,
némán, derűsen, szelíden,
mint meglazult hegedűhúr,
a hangja talán régi még,
ha dobozából nyer erőt,
s tud zengeni olyan zenét,
mint szerenádként – azelőtt!
Amíg élünk, úgy kell a dal,
mint éhezőnek a kenyér,
kis vallomásom tán hamar,
mint igaz mese véget ér!
(2011.06.29.)