Őszinte vallomás

Bárcsak Te ébresztenél minden áldott reggelen!
Életre keltenéd forró csókkal dermedt testemet,
a lét elviselhetetlen, csóktalan száraz ajkakkal,
kietlen sivatag és termőtlen homok csupán.

Szívem elhagyott szigetének egyetlen rózsája lennél,
azt is leszakítaná egy könnyed nyári szél, ott heverve
száraz sziromként, taposs rám lépegess múltamon.
Vagy légy kavics, mely felkavarja a tiszta állóvizet.

Gyűrűket fodrozva a friss víz tetején,
amikor csak egy lépés hiányzott, Te kettőt hátráltál.
Ujjaink kicsúsztak, nem találom az irányt,
az őszinteséged ma jobban fáj,
mint a hazugság vagy a magány.