Lopott pillanat

Ledobta szép ruháit lassan magáról.
Feledtem mindent a szomorú magányról.
Levettem minden gyötrő gondot magamról,
amik hallatják magukat a magasból.
Csak bámultam örömmel karcsú termetét,
csupasz mivoltát és ruháit szerteszét.
Mennyien rajongták, keresték a kegyét,
hogy izgató, édes-mézes csókját vegyék!
Imádták szépségét, bódító illatát,
hallhatták annyian szellőszárnyú dalát.
Rászűrődő napfény öleli hevesen,
most itt áll előttem pőrén és nedvesen.
Bár nem lehet sohasem az én kedvesem,
mégis csodálom, formájában elveszem!
Megérintem lágyan eleven moháit
az akácnak, mely nyáron ontja csodáit.