Lírai reflexió

Akár a tank a csonka hangszerek között,
a szürke nappalok robognak éltemen,
s miképp a vágyam önmagamba ütközött,
akképp kopog fejemben éji végtelen.

Időm a holdkaréj: fogyott, s rohan tovább
az alkonyon, s fagyott a szív: a szembeszél
a lelkemen repeszti jégcsapostorát,
s az érzelem, ha éled, íme: elvetél –

Ha biztatom magam: ne félj, s a szép remény
bezúg az agylebenybe, mint a részegen
rohanva felbukó vakokra vár a mély,
feloldja bennem józan ész s a félelem.

Valódi dal, valódi érzelem – hiány
ez árucikk, s a líra kél csupán az agy
fokán, okán, ha disszonáns a vágy, s csak ás
a gondolat: ha végül énem engem eltagad.