Ízlések és pofonok

Egy stramm mélyhegedű, a nőcsábász brácsa
- jeles zeneművek avatott tolmácsa  -
szopránhegedűnek tette volt a szépet,
ám nem volt hűséges, néha félrelépett.

Hiába volt diszkrét, a lóláb kilógott:
unta a mandolint, csellóban csalódott.
Sokat sírt miatta a karcsú klarinét,
anorexiás lett egy termetes spinét.  

Jó ideig flörtölt  - szemben úszva árral  -
a nyafka, rátarti hawaii gitárral.
Szívdobogott a dob, elfásult a fagott,
a szertelen brácsa mindenkit elhagyott.

Játékszere volt csak a tuba tompora,
a síró nagybőgő, zokogó zongora.
Nem ért célt zsarolás, se könyörgés, pofon,
nagy kosarat kapott a szexi szaxofon.

Végül szemet vetett szájharmonikára,
a hangszertanoncok legifjabbikára,
ki, bár képzetlen volt, érzékien búgott,
s a mi Don Juanunk mindjárt belezúgott.

Ám a cserfes csitri semmibe se vette,
ábrándos szavait hetykén kinevette.
A szép szájherflinek öt furulya tetszett,
szénaboglya mellett állt össze a szextett.

A mélyhegedűnket féltékenység ölte,
még az angolkürt is világgá kürtölte:
Hiába jó ízlés, disztingvált misztika,
kényes barokk fölött győz a nyers rusztika.