Az üveggyöngyjátékos

Lombja ring a fának, alatta árny az ember,
kezét zsebébe dugva merül magába, tenger-
ként ujjain hullámzik, közöttük égi gyöngyök
szivárvánnyá forognak, nem ismernek göröngyöt,

így csengenek a mélyben, mint dűnehang homokban,
mint angyali csevejgés, hol száz rekedt torok van,
mint kristályok, ha fényben koccannak össze vígan
a csilláron s tükörből látszódsz az álmaidban,

hol Hesse-getsz madárrajt ős kolostor romokról,
és építed a szentélyt szavakból és homokból,
hol szűz-fehér cement vagy, kovásza új kenyérnek,
hol Rendbe hívod Őket, kik mernek és megértnek,

hol bűvölet e játék, színes és oly kavargó,
mint hangjegyek a bálban, a tempo, meg a gusto,
mint rejtjelek a képen, mit nem láthatsz szemeddel,
mert lombja ring a fának s alatta árny az ember.