Adyval az Astoriában

Jeles helyre vitt egyszer a lábam,
iddogáltam az Astoriában.
Született ott egykor számos ének,
hirdetője zsenik szellemének.
A harmadik öblös krigli után
jó tollamért nyúltam én is sután.
Sörös Múzsám habos csókját bírva
verset róttam egy kartonpapírra.
Elindulva szép ábrándos szálon
az ihlettel együtt jött egy álom.
Sarkig nyílt a kávéházi ajtó,
hangoskodva lépett be a Sajtó.
Fölfedeztem a szerkesztők között
Adyt, aki bohémként öltözött.
Asztaluknál hevesen csevegve
járt a kedvük fent a fellegekbe.
Nagy látvány volt, ingyen komédia,
fél Váradnak folyt akkor a pia.
Hála a jó homoki boroknak,
éjfél után hazatántorogtak.
Ám törzshelyén maradva a mester,
írogatott csendben, hanyag testtel.
Befejezte ékes művét éppen,
amikor az asztalához léptem.
Arra kértem, olvasná el versem,
alázattal jó pezsgőt rendeltem.
Izzadtam, és forgott már a plafon,
míg nagy szeme átsiklott a lapon.
Rám nézett, s a poharamba töltött,
– Elteheti – mondta – amit költött!
– Annyira jó? – néztem a sorokra.
– Ó, barátom, – felelt vigyorogva –
keménypapír! Eldobni ezt vétek,
pohár alá jó lesz alátétnek!