Genézis
Beküldte hubart - 2012, április 29 - 18:53
Légyen világosság! - emígy szólt az Úr.
És lőn a fényes ég, szép színe azúr.
Légyen világosság! - emígy szólt az Úr.
És lőn a fényes ég, szép színe azúr.
Magam előtt látom eres, nagy kezét,
amellyel a borjú combját vágta szét.
Bütykös ujján gyűrűt soha nem viselt,
Lehunyt szemeim mögött
ujjammal formázom tested,
nyelvemmel ajkaid között
arcodra rajzolom az estet,
melled simul tenyerembe,
Futotta volna többre, másra,
s csupán egy árva kézfogásra
került sor akkor, ám de lágyan
Szál gyertyát helyezz az oltár porára,
két kezed némán kulcsold egy imára,
A múlt poros tárházában
szép kincseim kutatom,
nem találom már a mában,
Hajnalban elvérzett a hold.
Aranyló sárga vére folyt,
Csorgott végig a ház falán,
A pap macskájáról szóljon most az ének,
ki hőn udvarolt a templom egerének.
Itt ez a ház, az ajtaja tárva s benne honol a teremtés egyik ősi csodája:
Mennyből hozzád szólnak a hangok, arkangyal baritonja,
Ha nem remélsz: rád hajol, rád ül a remény.
Ha nem nyúlsz a fényért: érted nyúl a fény.
Most megidéztetsz Isten színe elé, aki megtör és eltöröl minden idézetet,
Égbe kiáltott szó, vagy pusztán pusztába kiáltott?
Nem azért írom verseim, mert olthatatlan vágyat érzek
a halhatatlanság iránt, és büszke mellel állok félszeg
Tavasz van újra, szél se’ fúj, madárka száll,
a nap kisüt, ’s a polcokon pihen ma már
a nagykabát, a sapka, sál. De néha még
a reggelek hideg ködöt lehelve kék
jeget csinálnak, és a tócsa partjain,
törött szilánkokon pihennek álmaim…
Anyám hajára úgy talált a fény,
ahogy padokhoz ért a méla csend.
Pihenni tért imáival szegény,
Szabadon engedem szívem bús madarát,
útjára bocsájtom, mint legényt a család.
Éjjeli utakon titkok árnya nő,
rémeket riasztva kong a macskakő.
Monolit magányod biztatóra vár,
Széllel szemben, esőben ázva,
kavicsot rugdalva vársz a csodára.
A holnap elé félve tekintesz,
Tebenned bíztam elejétől fogva,
Ki minden versemnek hőse lettél –
Fogadj el – kérlek, szívdobogva,