A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

A nő

 
Megfejtésre vár a titok.
Könnyen síró, nevető.
Tűsarkakon tipeg-topog,
nagy cipőben kicsi Ő.
Miből lesz a cserebogár?
Hercegnő a tükörben.
A kezében papírpohár,
selyemhaja fürtökben.

Decemberben

 
Már érzem a december tisztaságát,
ahogy a forralt bor illata körbefog,
ahogy az év ünnepi csendjét hívják
a megfáradt tegnapok.
Ilyenkor pont olyan az élet,
amilyennek legjobban szeretem,
kinyílnak a fülek, a szívek
és senki sem lesz idegen.
Ilyenkor célba érnek a vágyak
és kicsit még adni is tudunk,
meglátjuk a csodákat,
és legmélyebb önmagunk.
 

Várni valamire...

 
Hiszek a jövőben, így előre nézek,
mégsem esküdözöm, és nem is ígérek.
Hallgatom a csendet, míg áttöri a hang...
imádkozni szólít a géphangú harang.
 
Keresett mennyország, sok dimenziós kép...
Ízek: "a` la carte"... lét-lapon maradék.

Karácsony Komlóskán

 
Most olyan, mint egy megálmodott kép,
de valóság volt... gyerek voltam még.
Annyira emlékszem arra a télre,
a forró, de kérges tenyerére,
ahogy melengette apró kezem
a hosszú úton, s mesélt szüntelen.
Annyi, de annyi története volt,

Tél díszíti fenyőfámat

 
Készül rá a téli felleg,
szállingóznak apró pelyhek.
Amit itt látsz, nem varázslat,
tél díszíti fenyőfámat.
 
Ujjong a szél! Karácsony jő!
Mesés a hegy, téli erdő,
olyan, mint egy festett vászon,

Szól egy szaxofon

 
Csillagokat rejt a hófelhő az égen,
táncolnak szökött pihék a lámpafényben.
Üres a tér, már szinte kihaltnak látszik,
valahol egy zugban utcazenész játszik.
Szomorkás dallam, valami sanzon-féle...
édes-bús hang... s a kalapban néhány érme.
...
Egymásba fonódva állnak a peronon.
Mi is ez a dal...? Varázsol a szaxofon.
Most még azt sem bánják, hogy késik a vonat.
Az arcukra hó hull, meghitt a hangulat,
mert forró a csók, a kitudja hányadik...

Valahol...

 
A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!
 
Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle lim-lom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.
 
Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.

Megfagyott imák

 
Még mosolyogsz... félig élt élettel
utolsó perceid megbecsülöd.
Látlak elveszni... elnyel az a köd,
ahol küzd egy gyengülő életjel.
 
Igazodnék az érzékeny csendhez,
hogy tőled elköszönjek, nincs erőm.
Hulló könnyem nem segít szenvedőn,
sem dermedő "Miért?"-em Istenhez.
 
Lelkem ír, imát. Sírnak a betűk,
fohászok csengése ajkamon fagy.
Csak szívem üti, hangom cserben hagy,
mert kimondva ijesztőn keserűk. 
 

Derűtlenül

 
Egyre csorog az ég könnye;
fekete is, mint a tinta.
A távolból mintha jönne
hidegbőrű, sötét éjnek
fájdalmával ködös titka.
 
Az ősz jön. Bár meg sem állva
a fák között már andalog.
Tovatűnik Isten álma,
derűtlenül, amíg égnek
avartűzben az angyalok.
 

Pitypangmagok

– Nagymamámhoz –
 
Csak hallgatom, ahogy kattog az óra,
mást nem hallok: se halálhörgést, se neszt.
Tudnod kell, szomorú vagyok azóta,
hogy feletted ott áll büszkén a kereszt.
 
Visszamegyek én vagy tizennyolc évet,
amerre a pitypang magja tovaszáll;
nevetésed azon a napon éled,
amikor a gyerekdalom rád talál.
 
De a magokat a szél egyre szórja,
körülöttem az emlék síri fehér.
Habár tudom, hogy nem szenvedsz azóta,

Hajnal

 
A lakásban még alig zizeg a hajnal,
az utca ébredését sem lehet hallani,
csak a horkolásod jár némi zajjal,
majd az ágy mellé dobott zsebkendők körvonalai
eszembe juttatják,
hol is hagytuk tegnap abba…
belezokogok a pirkadatba.
„Nem értelek” mondtad,
a hangod más volt; fölényes,
majd jött egy nem túl szofisztikált szónoklat
és én rád azóta egy résen át nézek.
Mintha szűrni szeretném a látványt,
mintha valamit nem engednék be, 

Érintés...

 
Melegséget áraszt a gyertyák fénye...
békességet, ahol nincs ígéret.
Didergő hiány az életem része,
de hinnem kéne az öröklétet,
hogy van út, s a léleknek menedéke
valahol, mit nem látok, nem értek.
Lángot gyújtok reszkető kezeimmel...
érintek... de csak az emlékeimmel.
 
Csendes temetőben zajong sóhajom,
túl nehéz a rám hagyott árvaság.
Rideg ágyatok e rögös sírhalom.
Mécses fénye s virágzó tarkaság

Őszünk

 
Látod, kicsit már megkopott a koronám -
szólt a tölgy és hullajtott egy falevélkönnyet,
majd sárgásbarna fejét tétován
megrázva egy alig árnyékkal megcsókolta a földet.
Látom - szólt a napsugár
és minden erejével ráragyogott,
már gyönge volt és sápadt,
de kicsit megdobogtatta a pillanatot.
Gyönyörűek vagytok - szólt a szellő,
megsimítva néhány levelet,
majd táncot lejtett az avaron
és elfújt a felhőkből egy keveset.

Nyomot hagyott

 
Csak álom volt... de itt hagyott
egy ébredésbe égett képet.
Árnya fölém magasodott,
mint egy baljós istenítélet.
Rét, mező-mocsárvidékek.
 
Tisztán érzem, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...
 
Makacs vízió, felhőörvény.
A leszálló köd homályosít
éleket, s nincs kiút, ösvény.
Erdőt és földet iszap borít,
nincs menedék... elszomorít.
 
Tisztán érzem azt, hogy féltek

Ha szembejössz velem...

 
Múlnak a napok, halványul az emlék,
harmatkönnyekbe burkolózik az est,
csitul a kín, már egyre ritkább vendég,
rőt lombokra az alkony aranyat fest.
 
Szomorú, különös csend ül a tájon,
a szárnyaló idő pihenni látszik,
rezes-barnán levél csillan a fákon,
nézek utána, – szemeimmel játszik.
 
Csak egy pillanat, – röppen a gondolat,
ha szembe jössz velem, érzem, létezek,
látom a bú mélyítette ráncokat,

Oldalak