A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Tél díszíti fenyőfámat

 
Készül rá a téli felleg,
szállingóznak apró pelyhek.
Amit itt látsz, nem varázslat,
tél díszíti fenyőfámat.
 
Ujjong a szél! Karácsony jő!
Mesés a hegy, téli erdő,
olyan, mint egy festett vászon,

Szól egy szaxofon

 
Csillagokat rejt a hófelhő az égen,
táncolnak szökött pihék a lámpafényben.
Üres a tér, már szinte kihaltnak látszik,
valahol egy zugban utcazenész játszik.
Szomorkás dallam, valami sanzon-féle...
édes-bús hang... s a kalapban néhány érme.
...
Egymásba fonódva állnak a peronon.
Mi is ez a dal...? Varázsol a szaxofon.
Most még azt sem bánják, hogy késik a vonat.
Az arcukra hó hull, meghitt a hangulat,
mert forró a csók, a kitudja hányadik...

Valahol...

 
A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!
 
Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle lim-lom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.
 
Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.

Megfagyott imák

 
Még mosolyogsz... félig élt élettel
utolsó perceid megbecsülöd.
Látlak elveszni... elnyel az a köd,
ahol küzd egy gyengülő életjel.
 
Igazodnék az érzékeny csendhez,
hogy tőled elköszönjek, nincs erőm.
Hulló könnyem nem segít szenvedőn,
sem dermedő "Miért?"-em Istenhez.
 
Lelkem ír, imát. Sírnak a betűk,
fohászok csengése ajkamon fagy.
Csak szívem üti, hangom cserben hagy,
mert kimondva ijesztőn keserűk. 
 

Derűtlenül

 
Egyre csorog az ég könnye;
fekete is, mint a tinta.
A távolból mintha jönne
hidegbőrű, sötét éjnek
fájdalmával ködös titka.
 
Az ősz jön. Bár meg sem állva
a fák között már andalog.
Tovatűnik Isten álma,
derűtlenül, amíg égnek
avartűzben az angyalok.
 

Pitypangmagok

– Nagymamámhoz –
 
Csak hallgatom, ahogy kattog az óra,
mást nem hallok: se halálhörgést, se neszt.
Tudnod kell, szomorú vagyok azóta,
hogy feletted ott áll büszkén a kereszt.
 
Visszamegyek én vagy tizennyolc évet,
amerre a pitypang magja tovaszáll;
nevetésed azon a napon éled,
amikor a gyerekdalom rád talál.
 
De a magokat a szél egyre szórja,
körülöttem az emlék síri fehér.
Habár tudom, hogy nem szenvedsz azóta,

Hajnal

 
A lakásban még alig zizeg a hajnal,
az utca ébredését sem lehet hallani,
csak a horkolásod jár némi zajjal,
majd az ágy mellé dobott zsebkendők körvonalai
eszembe juttatják,
hol is hagytuk tegnap abba…
belezokogok a pirkadatba.
„Nem értelek” mondtad,
a hangod más volt; fölényes,
majd jött egy nem túl szofisztikált szónoklat
és én rád azóta egy résen át nézek.
Mintha szűrni szeretném a látványt,
mintha valamit nem engednék be, 

Érintés...

 
Melegséget áraszt a gyertyák fénye...
békességet, ahol nincs ígéret.
Didergő hiány az életem része,
de hinnem kéne az öröklétet,
hogy van út, s a léleknek menedéke
valahol, mit nem látok, nem értek.
Lángot gyújtok reszkető kezeimmel...
érintek... de csak az emlékeimmel.
 
Csendes temetőben zajong sóhajom,
túl nehéz a rám hagyott árvaság.
Rideg ágyatok e rögös sírhalom.
Mécses fénye s virágzó tarkaság

Őszünk

 
Látod, kicsit már megkopott a koronám -
szólt a tölgy és hullajtott egy falevélkönnyet,
majd sárgásbarna fejét tétován
megrázva egy alig árnyékkal megcsókolta a földet.
Látom - szólt a napsugár
és minden erejével ráragyogott,
már gyönge volt és sápadt,
de kicsit megdobogtatta a pillanatot.
Gyönyörűek vagytok - szólt a szellő,
megsimítva néhány levelet,
majd táncot lejtett az avaron
és elfújt a felhőkből egy keveset.

Nyomot hagyott

 
Csak álom volt... de itt hagyott
egy ébredésbe égett képet.
Árnya fölém magasodott,
mint egy baljós istenítélet.
Rét, mező-mocsárvidékek.
 
Tisztán érzem, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...
 
Makacs vízió, felhőörvény.
A leszálló köd homályosít
éleket, s nincs kiút, ösvény.
Erdőt és földet iszap borít,
nincs menedék... elszomorít.
 
Tisztán érzem azt, hogy féltek

Ha szembejössz velem...

 
Múlnak a napok, halványul az emlék,
harmatkönnyekbe burkolózik az est,
csitul a kín, már egyre ritkább vendég,
rőt lombokra az alkony aranyat fest.
 
Szomorú, különös csend ül a tájon,
a szárnyaló idő pihenni látszik,
rezes-barnán levél csillan a fákon,
nézek utána, – szemeimmel játszik.
 
Csak egy pillanat, – röppen a gondolat,
ha szembe jössz velem, érzem, létezek,
látom a bú mélyítette ráncokat,

Százfényű vagy

 
Mindig úgy meséltem neked, vigyázva,
hogy ne csalogassalak be ebbe
a sötét összevisszaságba,
de amikor minden gondolatom
szétforgácsolta a félelem,
te bekéretőztél -
és valahogy összeraktad nekem.
Akkor láttam, hogy százfényű vagy,
ezerszínű, tele örömmel-könnyel,
mégis nyugalommal,
én még vigyáztam,
hogy ne rántson be ez az oldal…
de te kifeszültél bennem,
és hagytad, hogy a fényeket
magamban is felfedezzem.

Küszöbre a szívem

 
Az ajtódhoz érek.
Kopognék is talán.
Fogom a kilincset,
mint egykor, hajdanán.
Most nem mondja senki,
Isten hozott kedves.
Megremeg a kezem.
Szemem könnytől nedves.
Várok, csendben várok.
Leülök egy kőre.
Összetört szívem
teszem a küszöbre.

Lélekkapocs

 
Lelkemben őrizlek, minden egyes perc
édes gondolat veled… engedj egy csepp
levegőt, hogy érezzem, velem ébredsz.
Eltűnődöm, mikor fényeddel érhetsz
közös képzeletünk szent pitvarára,
kapcsolatunk égi zene dallamára
alliterál, létünk védőn örvénylik
pillantásunk találkozása fénylik
oltalmazlak gondolatban, szárnyalok
cseppnyi hídon feléd s vágyakozok
szent kötelékünk örök, lelkünk kapocs.

Anyát rajzolt...

 
Az arca maszatos, szeme könnyes,
de szótlan volt, túlságosan csöndes.
Így, görcsösen összegömbölyödött
a furcsa krétavonalak között;
mint üldözött, sérült, kicsi állat,
ki úgy hitte, ez a rajz varázslat,
hisz ANYÁT rajzolt
valaki neki,

Oldalak