A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegyorom

Szerelmünk vén tiszafa

 
Szerelmünk vén tiszafa,
ezer éve zöldell,
ott, ahol a hit szava
eggyé lett a csönddel.
 
Vagyunk egymás vigasza,
mikor bánat tölt el,
álmot hoz a tiszafa,
hogyha a Hold fölkel.
 
Oda térünk mi haza,
betakarva földdel,
ahol a vén tiszafa
ezer éve zöldell.

Újkori jászolringató

 
Szabad-e vajon még remélni a Jászlat,
hiszen szürke ködben ráng a csillag is,
talmi halleluján a hit már csak látszat,
s ál-istenházban a harang is hamis.
 
Gyáva, lusta közöny vet ágyat a mának,
önámításba fúl éjünk, nappalunk.
Hazug prófétáknak jelszavai szállnak,
s elhitetik velünk: szabadok vagyunk.
 
Sátáni zenére remeg a lét fala,
a vén kontinens ma bódult táncot jár,
(vajon meddig tart még e hosszú éjszaka?)

Vázlat egy adventi imához

 
Odakint december járja az utcákat,
a tájra havat hint,
igazi káprázat.
 
Csend van, a perc múlik, csillag ragyog távol,
öleli a fákat,
zúzmarát varázsol.
 
Bent a fenyőágból kis koszorú lészen,
várja már a család,
a négy gyertya égjen.
 
Szívüket az ünnep kisimítja szépre,
halkan imádkoznak:
ne vígy kísértésbe!
 
Kenyerünket add meg, jöjjön el országod,
legyen meg a földön
s mennyben akarásod.
 

A hagyomány nyomában

 
Örökségem pörge kalap,
vidám dísze tarka szalag.
Lajbizsebben fűzfabarka,
koppan régi csizma sarka.
Hallja leány, szüle, nénje,
talán várnak, menni kéne.
 
Pirkadattal, reggel korán,
öregapám lába nyomán.
Sikongatás, nagy a ricsaj,
kútnál zajló ihaj-csuhaj.
Jövőt áldjon múlt és jelen,
mint ez a víz, tiszta legyen.
 

Uram, a csended hallgatom

 
Istenem, még hadd maradjak,
szórjak hagyatékot magnak,
várjam a fényt, s ha rám zuhog,
őrt álljak itt, amíg tudok.
Álmom tar ágon koronát,
szívem őrizzen száz csodát,
angyalringató csillagéjt,
ezüstbe fürdő holdkaréjt,
hajat, ha fésül lenge szél,
partnak a hullám mit mesél,
s ahogy a zsenge ágra száll
épp most, egy apró kék madár.
 
Uram, a csended hallgatom,
messzeség nem vonz, se vagyon,

Tizenkét soros álom

 
Csendes alkony, csendes remény,
ágyam alatt s párnám hegyén
szürke álmok sorakozva
nagy léptekkel jönnek felém.
 
Csendes alkony, néma öröm,
közétek én miért szököm?
A bánattal iszom a bort,
s hűségemet vérrel kötöm.
 
Elhal a csend, lelkem is fél,
lidérclány jön, hozza a szél,
vágyat, mámort csókol számra,
s eljövendő halált zenél...
 

Hűs patakra

 
A Nap ma gyilkos tűzgolyó,
lángot okádva trónol ott,
ahol az ég  penge-kékje
itt-ott felhővel foltozott.
 
Ömlik a hő, forr a katlan,
a fákon minden lomb szobor,
a rigódal, tegnap éke,
ronggyá foszolva haldokol.
 
A mérföldkő is izzadva
baktat, vele a gondolat,
valahol, egy régi nyárban
retusál halvány foltokat,
 
hol gyöngy-kövek a talp alatt,
a lélek hűs patakra jár,
forró könnyem a vízbe hull...
közben őrülten ég a nyár.
 
Bielefeld, 2018. július

Az egek fodrain

 
Ajkamon a Nap pirkadati csókját
estefelére kihűlni érzem én. 
A titok-teli éj kötélhágcsóját,
Isten minden nap leereszti elém. 
 
Ha úgy akarom felmászhatok rajta,
simítom felhők dús vattagömbjeit,
vagy belesek egy csodás csillagrajba,
amely millió szikrát a Földre hint.
 
A fényt követő, nagy utazó vagyok,
s ha a dalom már nem hallik odakinn,
tán elrepülök, mint a fehér sasok,
s a lelkem ott ring az egek fodrain.
 

Súlyos a lelkem

 
Fátyolos szemmel nézem a tájat,
nélküled oly rossz, kerül az álom.
Mélyül az éjjel, szorosan átfon:
- te tudtad, hogy ez ennyire fájhat? 
 
Illata száll a repcevirágnak, 
vonzalom őrli-őrli a szívem.
Szél viszi szét bús dalom a vízen,                   
súlyos a lelkem, nyomnak az árnyak.     
 
Nézem a folyót, forog az örvény,
- merre vagy, édes? - zúgja a nádas.
Testem a vágytól szerelmi lázas,

Hol rejtőztök, fátyol-szavak?

 
Hol rejtőztök, fátyol-szavak,
kérészszárnyat táncoltatók?
Sár bújtat el, sárga agyag
lárva-létbe zárta a szót.
 
Merre vagytok, fátyol-csodák,
kérészszárnyat nászröptetők?
Elnyeltek vak halkoponyák,
örvény-szájú idő-redők.
 
Jő-e még egy fátyol-óra,
lárva-létből szárnyra kelő?
Álmodik a vén folyóra
virágzást a Gondviselő?
 

Böjtelő havában

 
Havazik, s én kihűlt helyed nézem, apám.
Böjtelő havában hagytál itt, de végleg.
Fölöttem köröz a hollószemű magány,
már nem könnyezek, csak cseppenként elvérzek.
 
Úgy érzem, visszatérsz egyszer, megkönyörülsz
gyermeki lelkemen, mely várna még téged.
Azt képzelem, most is a foteledben ülsz,
s angyalod körötted lábujjhegyen lépked. 
 
 

Tavasz a télben

 
Bágyatag hajnal gyöngyharmat könnye
dermedt levélen napfényre vár,
hintázó ágon gyönge verőfény -
a tavasz csókja, reménysugár.
 
Madártorokból hajlik az ének,
csupasz ágak közt tavaszt remél.
Picinyke teste melegre vágyik,
miközben lopva oson a tél.
 

Ahol a csend pihen (egy fénykép margójára a téli Hargitán)

 
Aki belenéz a szépség fényébe,
akit a varázsnyíl szíven talál,
ahol halk dallam a sejtés zenéje,
s békével bélelt takaró a táj,
ott érezni csak, mikor a csend pihen,
s a fehér alázat Istenig ér,
hogy valami nagy, óriás-végtelen,
örök őserő megtart s elkísér.

Szerelmet sző az éj

 
Szaténfényű álmom suhan ma odafent,
alatta elmereng oly zizzenőn a csend.
Fehérlő ködlepel gomolylik most alant,
a szél zenél a fák között, akár a lant.
 
Zsibong az őszi táj, madárkahang remeg, 
szerelmet sző az éj, s a csillogó neszek.
Lelkem feléd terel, sajgó vágyam gyötör,
s szemedben látom én, ringat még szép gyönyör.
 
 

Sóhajom szállong

 
Szél susog most, lebben az este fátyla, 
sóhajom szállong tefeléd oly égőn.
Méla lelkű kedvesem él e szívben,
őrzöm a báját.
 
Gyengeség húz, lanyhul a vágyam egyre,
s rám szitál a bús feledés sötétje.
Elhagyott immár az a pajkos énem,
ó, aki voltam.
 
Furcsa fényű csillagok itt bolyongnak
énfölöttem, nélküled árva lényem
zord homálya lephet el. Árnyak ülnek,
kínoz a bánat.
 
 

Hordja már a szél

 
Szent Mihály havának hűvös könnyeit 
hordja már a szél, kopott tetőkre hull              
sóhajunk megannyi feslő éjszakán.
 
Zizzenő egekbe nyúltak vágyaink,
pisla csillagok közé emelt a kéj,                    
s ott bizsergett csontjainkban édesen.
 
Őzszemednek kis hajói még csendben
ringatóznak lelkem titkos öblein,                      
s én hagyom sodródni árva szívemig.
 
Tán egy őszi este erre jársz megint,

Ha szeretnél

 
Ha szeretnél, ólomkatonám lennél.
Rendíthetetlen, akit csatornavíz
tőlem el nem mos, szám íve volna híd
minden telt meder fölött, míg nem lesz tél.
 
Ha szeretnél, ezüstöddel hullanál
rám, s én magamba szívnálak, mint jó mag,
hogy még tavasz előtt kivirágoztass
a felénk járónak. Volnék ingaszál,
 
karcsú derékkal fukar időnk végén
karodba szakadnék, te különc fémlény.
Ha szeretnél, benned lehetnék atom,
 

Dörgő hajnal

 
Gyenge lábbal jár a nyár a fák között,
most a csillagokba fénye felszökött.
Árnyas estnek ősi csendje bennem él,
fönn a menny is őszi dallamot zenél.
 
Álmaim a dörgő hajnal tépte szét,
elsodorta így a tündérszép mesét.
Felhőménes vágtat künn az ég alatt,
villám ága cikkan, s szerteszét szalad.
 
Százezer levélke búsan égbe vész, 
hallgat már a fürge testű éjzenész.
Tűzszemű lovon majd elrepít a szél, 

Körbetündököl

 
Sáros utcát járva Isten rám köszön,
s körbetündököl a nyári fényözön,
báját éjjel is magammal hordozom,
nem dobozban tartom, csöppnyi horgonyon.
 
Gerlék hangja tör be csendem ablakán,
karjait teríti rám a nagy platán.
Most egy régi emlék tép a mély seben,
mozdony fojtó füstje csípi bús szemem. 
 
Zöldben ring a fenyveseknek ága kint,
Napfivér ma leskelődve rám kacsint.
Szép szerelmet vártam én, de megszökött,

Oldalak