Zsoltár
Beküldte ermi-enigma - 2014, június 30 - 22:55
Dombok mögött hegyek nőnek az égnek,
estbe csendesül a nap, hallgató táj,
valahol bennem létezel és ez fáj,
cammogó hold, ölelő csillagfények.
Napnyugta dúdol dalt monoton módon,
apró dallam kószál a fenyők között,
a táj fekete ruhába öltözött,
valaha volt csókom felizzik szádon.
Vércse vijjan, egy apró élet bánja,
Isten bóbiskol, Lucifer csak lustul,
lelkek búcsúznak, őket az ég várja.
Egy hulló csilag villan s adja tudtul,
telik az idő. létezés megszabva,
minden mi él, jó-rossz, egyszer elpusztul.
(Israel-Eilat-2014.06.21.)
Hozzászólások
Haász Irén
2014, június 30 - 23:05
Permalink
Kedves Imre, a Szerkesztőség
Kedves Imre, a Szerkesztőség nevében szeretettel gratulálok versed Parnasszusra kerüléséhez.
ermi-enigma
2014, június 30 - 23:20
Permalink
köszönöm szépen Ircsi....:)
köszönöm szépen Ircsi....:)
Della
2014, július 1 - 09:06
Permalink
Szép szonettednek méltó helye
Szép szonettednek méltó helye a Parnasszus!
Gratulálok: Maria
ermi-enigma
2014, július 1 - 19:15
Permalink
Nagyon szépen köszönöm
Nagyon szépen köszönöm Marika...:)
baramara
2014, július 1 - 20:05
Permalink
Egyszer minden elpusztul, de
Egyszer minden elpusztul, de ez a természet rendje...
Gyönyörű szonett! Gratulálok, Imre!
ermi-enigma
2014, július 2 - 00:45
Permalink
köszönöm drága Mara...:)
köszönöm drága Mara...:)