Szerelem és líra - CCIII.

KÉTSZÁZHARMADIK RÉSZ

 

Nézzük tovább:

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

 

Parti Nagy versérzéke kiváló. Talán tudatosan, talán nem, de érzi, hogy valaminek össze kell fognia ezt a verset.

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

 

Voltaképpen anaforás szerkezetet teremtett.

 

„Toll fut, futol”

 

Önmagában ez lesz az alap, a fő vonal, ahonnan a vers hol erre, hol arra tekinthet. Egyszerű, régi, de jól bevált struktúra. Szerkezeti értelemben a verssel szemben nem is lehet kifogást emelni.

 

„Toll fut, futol”

 

Lényegében visszatér az alaphelyzethez. Ez marad mindvégig a vers fő szituációja – Költő és anyag birkózása.

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

 

A kiinduló helyzet variációja. A vers egyik legjobb sora, a lehető legjobb helyen:

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

 

Igazából visszamenőleg is sokat javít a versen. Itt lesz teljesen világos a vershelyzet. Ez a jól elhelyezett, türelmes sor az, ami miatt mindenképpen érdemes is, kell is tovább olvasni, értelmezni ezt a művet.

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

 

A szerkezet rendezve, a forma eleve kifogástalan. Hát a tartalom?

 

Még mindig ott tartunk, ahol az elején.

 

Nézzük tovább:

„masé leszel majd papirostól,”

 

Az első pillanatban meglep. Hogy kerül ez ide?

 

„masé leszel majd papirostól,”

 

Aha!

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

 

A rímelés!

 

„…a rosttoll,”

„… papirostól,”

 

Kiváló rímelés, az igaz. A rím – megint – elsőrangú. De a tartalom?

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

 

Megint egy remek sor, és – újra csak zavar.

 

„masé leszel majd papirostól,”

 

A Szerző figyelmét azonnal felkeltette a rosttoll-papírostól rím, illetve a „papírmasé” egybejátszatásának lehetősége. Ezt azonnal, könnyű kézzel ki is használta.

 

„masé leszel majd papirostól,”

 

Most éppen ki a megszólított? Ki lesz a masé, mi lesz a masé? Ki lesz, mi lesz masé papírostól?

 

A régi esztéták úgy gondolták, hogy a verses szöveg csökkent értékű az értelem világossága nélkül. A nagy költő éppen azért virtuóz, mert a legnehezebb versformát is magától értetődő természetességgel alkalmazza, és versének szövege teljesen világos, értelmes, egyáltalán nem keresett. Az értelmetlen, vagy nyelvi hibás verset a tehetségtelenség bizonyítékának tekintették. Az volt az igazi erudíció, ha a költő a legnehezebb sorfajtákat is magától értetődő természetességgel alkalmazta, szövege intelligens, szépen formált és választékos volt, ráadásul sokkal szebb és tömörebb annál, mintha a tartalmát bárki más prózában fogalmazta volna meg.

 

A zavartságot, zavarodottságot, a fésületlen indulatokat nem tűrték meg a versben. A barokk líra intermezzója csak fokozta az ilyesmivel szembeni fenntartásokat. Az volt a véleményük, hogy a zavarodottságnak, az értelmetlenségnek van helye, de nem a lírában, hanem az őrültek házában.

 

A keresett, homályos, zavaros stílusnak neve is volt: gongorizmus. Barbarizmusnak tekintették és üldözték.

 

A klasszikus eszmény az volt, hogy a lehető legteljesebb formai tökély mellett a vers szövege legyen szép, és természetesen egyszerű.

 

A magyar költészetben ennek Csokonai volt talán a legnagyobb mestere:

 

„A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt. 
Te lehetsz írja sebemnek,

Gyönyörű kis 'tulipánt!”

 

Rendkívül nehéz versláb, ami a magyar élőbeszéd hangsúlyával ellentétes, ráadásul abszolút természetes, látszólag nagyon egyszerű tartalommal. Bimetrikus vers, tökéletes időmértékes, illetve ugyancsak tökéletes hangsúlyos verselés egysége.

 

Ez volt a klasszikus elvárás. Sőt. Egy sor, egy gondolat! A gondolat nem mehet át egyik sorból a másikba, mert az súlyos verstani hiba. Barbarizmus.

 

A romantika sokat árnyalt ezen a szigorúságon. Megjelent a sorátlépés, az enjambement. Igazából túlzásba is vitték. Victor Hugó Hernani című drámájának bemutatóján néhány enjambement miatt tört ki tömegverekedés.

 

A romantika arra is rájött, hogy az erőteljes nyelvi megformáltság viszonylag homályos értelemmel is társulhat, ha az jól simul a vers egészébe, és erősíti a költői erőt.

 

Nem arról van tehát szó, hogy a homály „magától költői jelenség” volna, hanem arról, hogy a képrendszert erősítő erőteljes szavak, képek akkor is előrevihetik a verset, ha az értelmük némileg homályban marad. A jó vers borotvaélen táncolhat, a lendület, a költői erő átsegíti az Olvasót az ilyen helyzeteken. Ha azonban az Olvasó problémának érti, ha fennakad rajta – baj van. Akkor rossz a vers.

 

Nézzünk példát:

 

Vörösmarty Szózata a legjobb magyar lírai művek közé tartozik. A versben a költői erő annyira nagy, hogy könnyedén átlendíti az Olvasót például ezen a részen:

 

„Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.”

 

Hatalmas, erőteljes képet látunk, amit azonban igen nehéz lenne azonosítani, de amely a magyar történelem sajátos összefoglalójaként szerepel a versben.

 

Ha meg akarjuk magyarázni, bajba kerülünk. Melyik Hunyadi? Mikor? Mit? Hogyan? A nándorfehérvári diadal? Esetleg valami más?

 

A szituáció azonosíthatatlan; egybefolyik benne, és a romantika elvei szerint nyer magyarázatot a magyar történelem sok évszázada – és számos hős képe mosódik össze egyetlen gigantikus alakba.

 

„Hunyadnak karjai.”

 

Érdemes megnézni, hogy néha tankönyvek, vagy hasonló kiadványok miképpen elemzik ezt a részt. Látszik, hogy a fejtegetések szerzői voltaképpen nem értik, és leginkább éppen saját maguknak akarják megmagyarázni néha hosszasan, verejtékesen – ami tipikus sznob magatartás.

 

A képrendszer és a költői erő győzedelmeskedik a logikán – a vers hatalmas lendülettel rohan tovább. A Szózat kiváló alkotás – de nem ez az egyetlen ilyen rész benne. Az egész azonban olyan mélyen szervesül, annyira szépen épül, hogy ezeket a részeket is természetesnek érezzük.

 

Most visszatérek Parti Nagy versének aktuális részéhez:

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

 

A sorok egyenként is megfelelnek a klasszikus igényeknek. Kitűnő sor mindegyik. De együtt?

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

 

Itt egyértelműen a rím zavarja meg az értelmet. Ki a megszólított? Ezen már szegény Méltató is fennakadt, de ő – természetesen – nem emelhetett kifogást. Ő kanonizált művekről csak jót írhat, a kánon fejedelméről meg különösen.

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

 

Jó sorok, kitűnő rímelés – de nem jutottunk sehová.

 

Ha akarjuk, persze értelmezhetjük ezt is, minden brancs ősi belső módszerével, a belemagyarázással. Ennek az a lényege, hogy a „kritika”, vagy „ismertető” szerzője megpróbálja úgy prózára fordítani a verset, hogy menet közben némi határozott értelmet is kölcsönözzön neki.

 

Nézzük:

 

„masé leszel majd papirostól,”

 

A mű megszólítottja voltaképpen nem a papír, nem is az írószerszám, hanem maga a készülő vers, a papírdal (nagyvonalúan eltekintek a megszólítás jelzett bizonytalanságaitól). Ez a sor világosan elmondja, hogy a vers kéziratával együtt milyen sorsra jut, hogy egyszer be fogják zúzni – „masé” lesz.

 

„masé leszel majd papirostól,”

 

Ilyen értelemben a vers a Költőnek készülő művéhez intézett monológja.

 

Így könnyedén értelmezhető a mű, a tartalom buktatóit átrepüljük, és nem veszünk róla tudomást, hogy a vers maga nem minden esetben támogatja ezt az értelmezést.

 

Lehet így értelmezni a verset – csak akkor egyre távolabb kerülünk az igazságtól.

 

Minden vers esetében lehetséges pozitív és negatív belemagyarázás. Az első esetben a belemagyarázó igyekszik olyan érdemeket tulajdonítani a műnek, amelyekkel az nem rendelkezik, a másodikban pedig olyan negatív költői felfogást igyekszik kiolvasni belőle, amely a versben nem található.

 

A belemagyarázás mindkét típusa manipulatív és értelmetlen.

 

Nézzük tovább Parti nagy Lajos versét:

„s ha lesz, ki pépből kifehérít,”

 

Itt semmiféle értelmezési probléma nincs. A sor szorosan kapcsolódik az előzőhöz:

 

„masé leszel majd papirostól,

s ha lesz, ki pépből kifehérít,”

 

Az anyag körforgása. A papírból pép lesz, abból meg újra papír.

„nem verset ír, mint rajtad én itt.”

 

A következő felhasználó nem versírásra használja a papírt. A Költő verse így elvész. A rímelés kevésbé virtuóz, de a tartalom sokkal erősebb, mint az eddigiek.

 

Parti Nagy itt lezárja a versnek ezt a szegmentumát. Ezzel ez a néhány sor önálló szerkezeti egység lesz. Nézzük vissza:

 

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,

s ha lesz, ki pépből kifehérít,

nem verset ír, mint rajtad én itt.”

 

Ez így együtt – a megszólítás zavarától eltekintve – határozottan egységes, tömör és erőteljes. A vers története az első tollvonástól a papír újrafelhasználásáig. Kerek és egész. Egyfajta profán „örök visszatérés”.

 

A megszólítás zavara ugyan mindvégig jelen van ebben a miniatűrben, de van költői erő is, amely ezt bizonyos mértékig elfedi.

 

Új szerkezeti egység kezdődik:

„Toll fut, futol, pufog a flaszter,”

 

Végre elmozdultunk az alaphelyzettől. A flaszter Part Nagynál nagyvárost (is) jelent, itt szinte egészen bizonyosan Budapestet. Tágul a kör.

 

Hogyan került a versbe a flaszter?

 

„pufog a flaszter,”

 

Talán valami utcazaj beszűrődése, azt örökíti meg itt a Költő.

 

„Toll fut, futol, pufog a flaszter,”

 

Szépen szerkesztett sor: a toll percegésére felel a flaszter zaja.

„volt kőolaj, hogy mondja azt el?”

 

A sor alanya a flaszter. Kissé hirtelen történik a témaváltás. Gyors asszociáció – a flaszter kőolajból készül.

 

„volt kőolaj”

 

De nem ez a problematikus, hanem a sor második fele:

 

„hogy mondja azt el?”

 

Nyilvánvalóan a sor végén díszelgő kínrím kedvéért. Formailag ez is kitűnő sor, szépen is hangzik:

 

„volt kőolaj, hogy mondja azt el?”

 

Csak nem nagyon értelmes. Már megint egy rím miatt ficamodik ki a tartalom.

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

 

A kőolaj őskori lények, növények és állatok szervezetének bomlásából keletkezett ásványi anyag. A magyar irodalomban ezt először Jókai taglalta.

 

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

 

Formailag ezek is kitűnő sorok. Tartalmuk azonban kissé zavaros asszociáció.

 

„kéken, hanyatt, lehengerelve,”

 

Önmagában ez is kiváló sor lehetne – ha a következő nem helyezné hatályon kívül.

 

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

 

Így együtt meglehetősen zagyva. A második sor formailag is gyönge – motyog.

 

„kéken, hanyatt, lehengerelve,”

 

A három határozó legalább három különféle fogalomkörhöz tartozik, mesteri összefoglalása mindannak, ami a flaszterrel őslény-korától kezdve kőolaj fokon keresztül, aszfalt képében történő reinkarnációjáig végbemehet. Érdekes, hogy Parti Nagy versében a költői jelzők nyelvtani értelemben zömmel határozóragos névszók, határozószók, vagy határozói igenevek. Melléknév viszonylag kevés akad. Ez lehet tudatos költői stratégia, de akár az egyéni világkép írásos tükre is.

 

„kéken, hanyatt, lehengerelve,”

 

Mindhárom határozóról oldalakat lehetne írni, és még akkor sem merítenénk ki a sorban rejlő művészi információ teljességét. A vers egyik legjobb sora. Csak a legfőbb motívumokat emelem ki.

 

v     Az ősvilág növényzete, állatvilága

v     Az élet rendje szerinti változások

v     Szexualitás

v     Az élet utáni változások, a kőolaj kialakulása a föld méhében

v     Az olaj bányászata, feldolgozása

v     A flaszter állapot, az aszfalt „testén” járművek gördülnek.

 

A Költő saját maga számára tetet magasra a lécet, a kiváló sor után – még kiválóbbnak kellene következnie.

 

Ehelyett:

 

„volt ősmadár, madár szerelme.”

 

Csalódás. Mintha bunkóval csapnánk agyon a felfelé törekvő költői erőt.

 

„volt ősmadár, madár szerelme.”

 

Hatalmas visszalépés a remek előző sor után. A távlatokat is visszafogja. Az egymást követő két „madár” formailag is tönkreteszi a sort. Még rosszabb, hogy a csaknem elért összefoglaló értelmű teljességet egy nyamvadt ősmadárra korlátozza – ami még a bontakozó képrendszert is teljesen agyonüti.

 

Együtt feleannyira sem erős, mint amilyennek lennie kéne:

 

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

 

Elfáradt volna a Költő? Lehetséges. Esetleg hosszabb időre félbe kellett hagynia az írást, és amikor visszaült, nem találta meg újra az elejtett fonalat? Ez is elképzelhető.

 

Megijedt volna a saját gondolatától? Nem hinném. Költő a versében sose fél. Az ördögtől se. A vers szerzője a magánéletében reszkethet is – de akkor nem is költő. Csak a versében az – ott pedig soha nem fél.

 

Valaminek történnie kellett, mert a vers tartalmi íve nagyon csúnyán megtörik, és nem hiszem, hogy ezt a Költő ne vette volna észre.

 

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

 

Így gondolati torzó.

 

Kár érte.
 

Újra véget ért egy részegység:

 

„Toll fut, futol, pufog a flaszter,”

volt kőolaj, hogy mondja azt el?

kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

 

Finoman szólva is: felemás.

 

Folytatása következik.