Szerelem és líra - LXXXVI.

Nyolcvanhatodik rész

A líra nem az emberiség történetének valamely szakaszában jelenik meg, hogy utána eltűnjön, a líra az emberiség örök tulajdona, ha úgy tetszik, Isten adománya. Minden korban, minden időben újjászületik, nélküle nincs emberiség.

A költészet haláláról szóló fejtegetéseket és jóslatokat háttér nélküli együgyű fecsegésnek kell tekintenünk akkor is, ha egész intézmények bizonygatják megbízhatóságukat. Akkor sem lenne egyéb buta locsogásnál, ha törvény mondaná ki.

Természetesen nem csupán a líra az emberiség egyetlen, örök adománya, de a szerelemmel, mint az emberi lét egyik legfontosabb törvényével a szerelem van a legbensőségesebb viszonyban.

Van még az emberiségnek hasonló örök adománya, talán nem is egy. Ezek közül az egyik legfontosabb a mítosz.

Éppen a huszadik század ideológiai és filozófiai zavarainak közepette derült ki, mennyire szívós a mítosz. Az emberiség legmaradandóbb irodalmi formái közé tartozik. Elpusztíthatatlan, terjedésének és fennmaradásának nem vet gátat sem a nyelvek változása, sem a gazdasági fejlődés vagy hanyatlás. Sőt talán a mítosz az emberiség anyanyelve.

A XIX. század második feléétől mítosz-elméletek tucatjai születtek. Szinte mindegyik fontos gondolatokkal járult hozzá a mítosz értelmezéséhez, de a mítosz fogalma gyakorlatilag definiálatlan és definiálhatatlan. Mindannyian tudjuk, ha mítosszal kerülünk szembe, de a meghatározási kísérleteken a mítosz kacag. Ha úgy érezzük, végre megfogtuk, valamiféle barbatrükkel azonnal bebizonyítja, hogy tévedtünk; van még olyan dimenziója, tulajdonsága vagy funkciója, illetve képes olyan irányba változni, amit nem kalkuláltunk a definícióba, amivel a meghatározási kísérletünk semmit sem tud kezdeni.

A legtöbb mítosz-értelmezés fontos dolgokat mond a tárgyról, de ezek mind csak féligazságok.

A tudósok szemében – tisztelet a kevés elfogulatlan kivételnek! – a mítosz csak a „valótlanság” szimbóluma; ennek megfelelően „mítoszt rombolni” mindig valami „felvilágosult”, valami „haladó”, valami „komoly tudományos” tevékenység. Pedig a tudomány nagyon kevés dologgal tudott és tud annyit ártani, mint éppen az örökös mítoszrombolásával.

Az ókorban Euhémerosz állította azt, hogy a mítoszok mögött elfeledett, régi korszakok eseményei lapulnak. A jelenlegi tudomány képviselői kedélybetegséget kapnak ettől a gondolattól, de tagadhatatlan, hogy Euhémerosz követői gyakran mértek vereséget ennek jegyében a bürokratikus tudományra. Mindenki ismeri Heinrich Schliemann és Trója történetét, de korántsem ez volt az egyetlen eset, amikor Euhémerosz holta után is fügét mutathatott a nagyképű tudománynak. Mükénét is monda szülte helynek vélték, ahogy Babilóniát és Asszíriát is a mesék birodalmába utalták egészen addig, amíg néhány ráérő brit és francia diplomata ásni nem kezdett a Kétfolyam közének elhagyatott tell-jein, hogy aztán az ásó tudományának világra szóló diadalait arassák, és bebizonyítsák, hogy az ókori Mezopotámia valóban létezett, Babilon, Ninive, Ur vagy Uruk pontosan olyan városok voltak, amilyeneknek a Biblia tartja őket.

Ktésziasz és Hérodotosz szerint Babilonnak kétszázhatvan őrtornya volt. Ezen is nyegle modorban élcelődött sokáig a tudomány. Egészen addig, amíg Robert Koldewey ki nem ásta Babilon városát. Akkor kiderült, hogy a görög világutazók jelentős mértékben alábecsülték a babiloni őrtornyok számát, háromszázötvennél is több volt belőlük.

Minden tudomány a saját korának közhelyeiből indul ki, amikor mérlegre teszi a múlt szavait, egyebek mellett a mítoszt is. A XIX. században az ókori görögök sportkultuszát is megkérdőjelezték, volt olyan professzor, aki megfellebbezhetetlen modorban nyilatkoztatta ki, hogy lehetetlen annyi sportrendezvényt szervezi, amennyiről a hellenisztikus kor írásos forrásai beszámolnak”. Az idő túlhaladta a filisztert, ma már tudjuk, hogy nagyon is lehetséges, még a forrásokban szereplőknél sokkal többet is, ezen a mi korunk már nem akad fenn.

Richard Leakey antropológus egy helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában az emberré válás felfogása “…azt a Darwin korában uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem, a haladás letéteményesei pedig a kezdeményező készség és a buzgó fáradozás. Ez a viktoriánus erkölcsiség hatotta át a tudományt is, és megszabta az evolúció — többek között az emberi evolúció — szemléletének módját.”

A XX. század első évtizedében, “…az Edward-kori derűlátás idején azt tartották, hogy az agy és a magasabb rendű gondolatok tesznek minket azzá, amik vagyunk…az ember evolúciójának mozgatórugója kezdetben nem a két lábon járás, hanem az agy megnagyobbodása volt.”

A két világháború között az emberiség a technika bűvöletében élt. Nem véletlenül ekkor alakult ki az “eszközkészítő ember” hipotézise: “E feltevés szerint, amelyet Kenneth Oakley, a londoni Natural History Museum munkatársa fogalmazott meg, a kőeszközök…készítése jelentette evolúciónk fő hajtóerejét.”

A második világháború idején ember és emberszabású majom legfőbb megkülönböztető jegyének, az evolúció motorjának — a tudatos erőszakot tartották. “Az “ember mint gyilkos emberszabású majom” gondolata, amely az ausztrál anatómus, Raymond Dart nevéhez fűződik, széles körű támogatásra talált, valószínűleg, mivel magyarázattal (vagy mentséggel) szolgált a háború iszonyatára.”

A hatvanas évek közepétől a vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát. Kutatócsoportok tanulmányozták a továbbra is őskori körülmények között élő népcsoportokat. “Kialakult a természettel összhangban élő ember képe, aki ha bonyolult módon kiaknázza is a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja a természet erőit. Az emberiségnek ez a látomása egybevágott az ekkor szárba szökkenő környezetvédelemmel, de az antropológusokra amúgy is mély benyomást gyakorolt a vadászatból és gyűjtögetésből álló kevert gazdaságnak az összetettsége és anyagi biztonsága. Mindenesetre a vadászatot hangsúlyozták inkább. 1966-ban jelentős antropológiai tanácskozásra került sor Chicagóban “A vadászó ember” címmel. A gyűlés alaphangja fölöttébb egyszerű volt: a vadászat tette az embert emberré, jelentették ki.”

Leakey végül a legújabb régészeti és molekuláris biológiai bizonyítékokra hivatkozva kijelenti: “Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és -készítés képességéhez”. Hát persze, hogy nincs!

Richard Leakey áttekintése rendkívül tanulságos. Éspedig nemcsak azért, mert szemléletesen igazolja, hogy minden korszak “objektív” tudományos szemlélete végső soron a korszak közgondolkodásán, voltaképpen a korszak intellektuális társasági közhelyein alapul. Legfőképpen azért, mert kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az “objektivitás” hajszolása közben az emberiség “legszemélyesebb ügyeivel”, tulajdon genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az “emberi tényező” belső szerkezetét — voltaképpen magát az embert. A “létért folytatott harc”, “az agy növekedése”, az “eszközkészítés”, a “természet erőforrásainak kiaknázása” a “vadászat”, a “gazdaság” mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi, hanem a tüneti oldalához tartoznak. A lényeg egészen másutt található.

Az emberen kívül nincs olyan lény, amely a születésétől kezdve olyan hosszas és alapos gondozást igényelne, mint az ember. Ha nem kapja meg, nem maradhat életben. Ha nem megfelelő módon kapja meg, önmagára és a társaira nézve is veszélyessé válhat. A gyermek legalább 8-10 évig állandó gondozást és odafigyelést igényel. Ha ez nem történik meg, nincs következő generáció, nem maradhat fenn az emberiség. Az őskori viszonyokra jellemző egymásrautaltságban minden generáció léte kulcskérdés; ha csak egy is kiesik, felborul a csoport életének ritmusa. Az emberi élet időtartama a mainál rövidebb lehetett, a fiatalok munkaerejére mindenkor szükség volt. Ráadásul a gyermeket gondozó személy – az anya – maga is gondozásra szorul. A legkritikusabb időszakban teljes értékű munkavégzésre, illetve a gyermek ellátására egyidejűleg képtelen. Valamiféle “infrastruktúrának” kell mögötte állnia – ami csak a család lehet. Emellett ilyen időszakok egy anya életében nemcsak egyszer fordultak elő; a csecsemő- és gyermekhalandóság miatt a gyerekeknek legfeljebb a fele érhette meg a felnőttkort: az anyának szülnie kellett annyiszor, ahányszor csak lehetett. A család többi tagjának pedig biztosítania kellett anya és gyermeke ellátását.

Az antropológusok sok értékes adatot meríthetnek a még ma is őskori körülmények között élő népek életének közvetlen tanulmányozásából, a legfontosabb kérdésben azonban az itt nyert tapasztalatok alighanem félrevezetik őket. Ma csupa olyan népcsoport tartozik ide, amelyek több ezer éve megszilárdult életmóddal rendelkezve élnek nagy vonalakban állandó földrajzi és éghajlati viszonyok között. Az őskori ember életét azonban olyan krízisek jellemezhették, amelyek a mai “természeti népek” számára ismeretlenek. A földtörténet utolsó néhány százezer éve — a mai ember, a Homo sapiens sapiens kialakulásának időszaka — tele van geológiai eseményekkel. A jégkorszakok gyökeresen átalakították földünk földrajzi és éghajlati viszonyait. A legutóbbi jégkorszak igen gyorsan fejeződött be, ami több ezer éven át tartó példátlan éghajlati anomáliákkal járhatott. Egyes területek kiszáradtak, a korábban virágzó Szahara elsivatagosodott, a világtengerek szintje legalább száz méterrel emelkedett, korábban lakható területeket elöntött a víz. Képzeljük el az ezzel járó hőmérsékleti ingadozásokat, hirtelen szárazságokat vagy véget nem érő esőzéseket és a katasztrofális áradásokat. Mindezt földrengések és vulkánkitörések kísérhették. Nem volt sem állandó, biztonságos földrajzi környezet, sem pedig megszokott időjárás. Az emberek életében néhány éves viszonylagos helyben maradást akár több ezer kilométeres kényszerű vándorlás követhetett.  Az emberiség mindezt túlélte. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nemcsak magányos túlélők vészelték át az eseményeket, hanem túlélték a szülők, túlélték a gyermekek, túlélte a család.

Az emberi világban apa, anya és gyermekek között olyan mély és tartós érzelmi kötelék létezik, amely az állatvilágban teljesen ismeretlen. Senki se kezdje itt most felsorolni az ezzel ellentétes tapasztalatait és az általa ismert ezzel ellenkező statisztikai adatait, mert mindez itt most nem releváns. Minden korban lehettek sikertelen, szétszóródó, továbbélésre alkalmatlan, deviáns családok, de az emberiség létét sohasem az ilyen családok viszik tovább. Hagyjuk a mai válási statisztikákat meg a csonka családokat is békén, mert most a csonka családok mögött is olyan óriási társadalmi infrastruktúra áll, – egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika stb.; ha jól működnek, ha rosszul – amely az őskorban nem létezett. A mai ember alapvetően a médiából tájékozódik, amely – amellett, hogy roppant mennyiségű információval látja el – igen nagymértékben félre is vezeti. Egymillió család “eseménytelen” mindennapi életében semmiféle olyan “hírérték” nincs, amely felérne azzal, ha az egymillió-egyedik családban valami szörnyűség történik. A híradók napi rémségpanorámája azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek úgy vélik, a világban állandóan csupa borzalom történik. A hírérték a mindennapitól eltérőt, az abnormálist, a látványost és a sokkolót preferálja. A média nagymértékben ludas abban, hogy a művészet a világról és az emberről olyan reménytelenül pesszimista képet alakított ki, amilyet kialakított. Fentebb már beszéltem erről. Pedig az emberiség léte az egyedi események egyedi “fontosságát” is beleszámítva sem a napi borzalmaktól függ, hanem azon családok millióitól, amelyek csendben és békésen élik mindennapi életüket. Ők azok, akik “művelik a csodát és nem magyarázzák”, ahogy a közhely mondja. Ahogy az őskori családok is. Mert az emberiség az embernek a hozzá közelálló másik emberhez fűződő mély érzelmi közösségéből, a szeretetből sarjadt. A szeretet által vagyunk emberek, és a szereteten alapuló emberi cselekvés tart meg bennünket évtízezredek óta.

Nem a puszta intelligencia, hanem az érzelmeken alapuló intelligencia az, amely az embert emberré teszi. Az ember cselekedhet ugyan ezzel ellenkezően, de megmaradni csak ez által maradhat meg. “…legmélyebb érzéseink…nélkülözhetetlen kalauzok, s fajtánk létezése múlhatott azon, hogy olyan sokat nyomnak a latban. Jelentőségük valóban rendkívüli. Csak a szeretet hatalma — a szeretett gyermek megmentésének sürgető kényszere — téríthette el a szülőket saját életük megmentésétől. Az ész vitathatja az ilyen önfeláldozás értelmét, a szív semmiképpen.” (COLEMAN, D)

Azok az evolúciós elméletek állnak a valósághoz a legközelebb, amelyek az emberiség túlélésében a szeretet semmivel sem pótolható szerepét hangsúlyozzák. A szeretet az emberi létezés legfontosabb törvénye

.

A modern világ hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy az emberi érzelmeket “valami fontosabbhoz” viszonyítva másodlagosnak tekintsük. “Hivatalos” körülmények között szinte szégyenkezve beszélünk róluk. Az irodalomtörténetnek kifejezetten olyan korszakai vannak, amikor a művek egy jelentős része arra tanítja az olvasót, hogy érzelmei helyett “valami fontosabb” elvet kövessen. Ide tartozik például számos francia klasszicista dráma. Corneille Cid című tragédiájának hőse arra kényszerül, hogy az apját ért pofon miatt ölje meg a szerelme édesapját. Xiména – bár elvben szereti őt – lehetetlen helyzetben van: Ha Rodrigo nem teljesíti a “kötelességét”, – azaz nem öli meg az ő édesapját – nem méltó az ő – Xiména – szerelmére. Ha azonban “kötelességét” teljesítve meggyilkolja Xiména apját, a lánynak Rodrigo halálát kell akarnia. Közben állandó tirádákat zengedez, amelyeknek egyik fő szólama a “gyáva érzelem” megvetése. A Cid a franciák nemzeti drámája, ma is gyakran mondják valamire, ami különösen tetszik: “Szép, mint a Cid.” Pedig a szituáció sokkal abszurdabb, mint Beckett vagy Ionesco bármelyik helyzete, mert nem őszinte. Ráadásul merőben absztrakt is, ilyen mivoltában pedig képtelen és embertelen. Corneille egy másik – Horatius című – tragédiájában az egyik Horatius attól “magasztosul hőssé”, mert fivéreit elveszítve legyilkolja húgai férjeit és vőlegényeit “a haza üdvéért”; magyarán azért, hogy Róma uralkodhasson Alba Longa fölött. Az emberi érzelmekkel szembeállított “fennkölt kötelesség” ezekben a darabokban nem egyéb, mint a feudális szolgalelkűség által kialakított konvenciók erénnyé magyarázása, amely attól válik abszurddá, mert szembeállítják az emberi érzelmekkel. Az emberi érzelmekkel szembeállítva minden abszurddá válik.

Egy időben hazánk közgazdász bölcsei gyakorta előszeretettel nyilatkozgattak arról, hogy a világot nem az érzelmek, hanem a “kemény gazdasági igazságok” irányítják. Az ilyesfajta bölcselkedést sohasem tekinthetjük teljes értékűnek, hanem heideggeri értelemben vett fecsegésnek kell tartanunk. “A fecsegés, a kíváncsiság és a kétértelműség jellemzi azt a módot, amelyben a jelenvalólét mindennaposan a maga “jelenvalósága”, a világban-benne-lét feltárultsága. A jelenvalólétnek ezek a jellemzői mint egzisztenciális meghatározottságok nem kéznéllevők, hanem ezek alkotják együttesen a létét. Bennük és létszerű összefüggésükben lepleződik le a mindennapiság létének az az alapmódja, melyet a jelenvalóság hanyatlásának nevezünk.” (HEIDEGGER)

Bizony, az abban való hit, hogy a világot az úgynevezett “kemény gazdasági igazságok” irányítanák, nem egyéb, mint “a jelenvalólét hanyatlása”. Meg kell kérdeznünk a közgazda-sovinizmus eme sarkalatos tételének hirdetőit, van-e gyermekük. Amennyiben nincsen, azt kell kérdeznünk tőlük, mi értelme az általuk esetlegesen produkált – vagy nem produkált, esetleg kizárólag periodikus leépítések örökös ismételgetése által produkált, és merőben pillanatnyi – anyagi haszonnak. Amennyiben van gyermekük, fel kell hívnunk a figyelmüket a következetlenségükre; hiszen a gyermekre fordított költségek az ő elméleti megfontolásaik szerint a “nehezen megtérülő”, vagy még inkább a “kifejezetten improduktív” kategóriába tartoznak, és a “kemény gazdasági igazságok” szellemében számukra előnyösebb lenne, ha a gyermekkel való sok vesződség helyett eleve “készen” fogadnák örökbe az utódot, ahogy azt egy időben a római császárok tették. A “kemény gazdasági igazságokról” szóló fecsegés nemcsak életidegen, hanem zárt kör, circulus vitiosus, amelyből nem vezet út az emberség irányába. Akiket sújt, azok valahogy túlélik, hirdetője azonban egész életére az áldozatává válhat: vagy úgy, hogy eszerint élve elpazarolja az életét; vagy pedig úgy, hogy a munkájában és a magánéletében érvényesülő elvek kibékíthetetlen ellentmondása révén emberileg lehetetlen helyzetbe hozza önmagát.

A “kemény gazdasági igazságok” életet irányító tétele – azaz a gazdasági végzet és a gazdasági sovinizmus ideológiája – nemcsak azért veszedelmes, mert az “olcsó munkaerő” embertelen jelszavát alkalmazva családok tízezreit tartja mindennapos gazdasági ostromállapotban. Veszélyes azért is, mert beszivárgott a mindennapi életbe, és ott is kialakította a neki megfelelő életfilozófiákat. Manapság a leggyakoribb ilyen a fiatal házasok “előbb az anyagiak, aztán a baba” elképzelése, amelyet a leggyakrabban a család középkorú “bölcsei” sugalmaznak a közös életet éppen elkezdő fiataloknak.

Ez tipikus példája annak, miként hagyományozza valamely nemzedék a saját köreiben tömegesen megvalósított effektív boldogtalanság valamely változatát az őt követő generációknak. Ha a fiatalok megfogadják, mókuskerékbe kerülnek; “az anyagi javak biztosítása érdekében” filozófiai és érzelmi önkorlátozásra szánják el magukat. Ezzel óhatatlanul elismerték a gazdasági végzet uralmát az életük fölött. Ha már egyszer elfogadták az összemérhetetlen jelentőségű tényezők egymásnak való megfeleltetését, szó sem lehet szabad akaratról; hiszen a mindennapi érzelmi evidenciák is kérdésessé válhatnak. Ezután mindig lesz valami, ami “fontosabb” a gyereknél. Lassan azon kapják magukat, hogy a puszta együtt maradásukért is egyre inkább meg kell dolgozniuk. Az önmaguk érzelmi és lelki élete feletti ellenőrzés visszaszerzése napról napra nehezebbé válik.

Az, hogy szert tesznek-e anyagi javakra, igazából nem számít, hiszen a dolgok alapvető tisztázatlansága miatt filozófiai értelemben ilyen körülmények között minden szerzemény kártékony. Vagy az életre szóló rabszolgaságuk eszköze, a kifelé adott magyarázatok örökös hivatkozása alapja, az egyre kétségbeesettebb önigazolás végső érve lesz; vagy a családi összetartást megbontó erő, hiszen a gazdasági végzeten alapuló gondolkodás behatol az életük minden szférájába, minden személyes döntést meghatároz, és módszeresen kiszorítja őket a saját életükből. Az évek múlásával mind kevesebb esélyük marad arra, hogy visszatalálhassanak önmagukhoz.

Az ilyen gazdasági vagy egyéb okoskodások voltaképpen szintén mítoszok, de mítoszként egydimenziósak, mert nincs bennük semmiféle mélyebb emberi távlat, nincs lelki-szellemi értelemben vett tartalék, és tökéletesen azonosak önmagukkal. Igazi mítosszá akkor válhatnának, ha energiával töltekeznének fel, elmélyülnének, második és harmadik jelentésréteget vennének fel – akkor pedig az eredeti értelmük is megváltozna.

Jelen korunk egyik alapvető mítosza a demokrácia. A politikai ideológiának már világszerte ismert eszköze, vágyott állapot, de igazából még sehol sem sikerült valóra váltani. Mindazon állami berendezkedések, amelyek ma önmaguknak a demokrácia elnevezést vindikálják, még nagyon messze állnak a demokrácia „plátói” ideáljától. A jelenlegi kormányzati rendszereket Platón vagy Arisztotelész – ha csak egy kicsit is tanulmányozná őket – semmiképpen sem nevezné demokráciának, alighanem erre az oligarchia elnevezést használná, ami olyan államrendet jelent, ahol ténylegesen valamely, az anyagi lehetőségeivel, származásával, vagy kapcsolatrendszerével uralkodó kisebbség kezében van a tényleges hatalom.

Fentebb már említettem, hogy a piac maga is mítosz. Tiszta formájában voltaképpen utópia, és a modernebb közgazdaságtani elméletek készséggel ismerik el, hogy „szabad piac” nem létezik, sohasem létezett, voltaképpen lehetetlenség. A világot elvileg irányító piac rendszeréről szóló tanok sajátos, egydimenziós mítoszrendszert alkotnak, amely legfőképpen arra hivatott, hogy a valós folyamatokról a figyelmet újkori szokás szerint valamiféle fiktív személytelen mechanizmusra, kreált összefüggés-rendszerre terelje. Az egydimenziós mítoszokból mindig a politikai ideológia húz hasznot.

Ezek ismeretében térnék vissza Euhémerosznak a mítoszokkal kapcsolatos álláspontjára. Természetesen nem igaz, hogy mindig minden mítosz mögött valami konkrét történelmi eseménysor húzódna, de tüstént azt is el kell mondanom, hogy sokkal több mítosz mögött húzódik valódi történelmi esemény, mint azt bárki feltételezné. Mély a múltnak kútja, és az ember sokkal régebben van a Földön, mint azt az evolúciós dogmák szemellenzője mögé vonul tudomány el merné ismerni.

Az emberiség – amnéziában szenvedő faj. A régiség tudatos emlékei régen kivesztek, elhaltak, megsemmisültek, elmerültek a múlt feneketlen kútjának mélyén, ahogy az eddig beszélt nyelvek többsége is.

Számos körülmény mutat arra, hogy az emberiség sokkal korábban keletkezett annál, mint amit ma feltételezünk. Az általunk jelenleg történelemnek nevezett korszak kezdete óta az ember egyetlen vadon élő növényt sem tudott házivá nemesíteni, ahogy egyetlen vadon élő állatot sem háziállattá szelídíteni. Jelenlegi kultúrnövényeink és háziállataink eredete kivétel nélkül mind a messzi múlt homályába vész.

Ez és néhány más körülmény alázatra, óvatosságra int a múlt tekintetében. Nyilvánvalóan a tudományban is folytatódni fog „az időmélység hátrálása”, de korántsem olyan ütemben, hogy megfogható időn belül valódi ismereteket szerezhessünk önmagunkról, saját távoli múltunkról.

Az emberiség történetének valódi mélységéről tájékoztatnak bennünket a mítoszok. De még mielőtt ezt tovább gondolnánk, azt is el kell mondanom, hogy a mítosz nem pusztán az emberiség emlékezete. Több és kevesebb is annál. Nem kronologikus történelem és nem is valamiféle történeti rendszer. Több és kevesebb is annál. A mítoszokban az emberiség önismerete rejtőzik az emberi közösség történetének sajátos kódjaiba ágyazva.

Az eddigi mítoszelméletek szerzői közül sokan alkottak valóban maradandót. Bronislaw Malinowski mítoszok, szokások, hiedelmek és emberi kapcsolatok viszonylatában fedezett fel hallatlanul izgalmas dolgokat. Sir James George Frazer irányzata egyebek között mítosz és rítus elválaszthatatlan kapcsolatáról, rituális királygyilkosságokról derített ki nagyon lényeges összefüggéseket. Hosszan sorolhatnám a többieket is. Azt hiszem, talán Carl Gustav Jung jutott a legmesszebb. A mítoszok mélyén rejlő archetípusok elmélete valószínűleg a XX. század legnagyobb tudományos felfedezései közé tartozik; hozzásegít bennünket ahhoz, hogy valóban többet tudjunk önmagunkról.

A mítosz nem kötődik konkrét eseményekhez, évszámokhoz, számításokhoz, de nem is válik soha puszta absztrakcióvá. Minden nyelven újjászületik, minden szituációhoz alkalmazkodik, minden korban újjáépíti önmagát. Kimeríthetetlen. Ezért mondhatjuk azt, hogy a mítosz az emberiség anyanyelve.

A líra pedig az emberi érzelmek foglalata.

Folytatása következik.