Szerelem és líra - LXXIII.

Hetvenharmadik rész

A magas költészet erkölcsi alapállása a fentebbiek ismeretében érthető meg. Közönséges erkölcsi relativitását a szubjektív tényező abszolutizálásával igyekszik álcázni, hiszen az emberi kultúrában egyáltalán nem természetes, hogy a költészet betagozódjon a hatalomba, és kizárólag ilyen szempontból vegyen tudomást a világban történtekről. Ma már természetesen közhely – és nem a legbölcsebbek közül – hogy „a költészet nem oldhatja meg a társadalmi problémákat”, hiszen ezt soha senki nem is várta tőle. Azt viszont igen, hogy ezeket lássa, érzékelje, és mindenkor az igazak a szenvedők, a tisztességesek oldalán álljon, mindenkor a tiszta emberi érzéseket öntse halhatatlan, „szárnyas” szavakba, és soha meg ne alkudjon. Ezekkel az elvárásokkal kellemetlen szembefordulnia, nyíltan nem is szereti az ilyesféle oppozíciót hangoztatni.

Az erkölcsi relativitás önmagában végtelenül sivár, a vele való szembesülés bárkit azonnal kijózaníthat, kiábrándíthat. A legelszántabb sznobot is elbizonytalanítja. Nyíltan fésületlen, demoralizáló. Álcázni kell. Erre szolgál a magas költészetet kísérő propaganda, a magas költészet poétikának álcázott ideológiája.

A magas költészet a hatalom szolgálatában áll, elsősorban kenyéradó gazdájára, a hatalomra kell figyelnie, hiszen onnan kapja kiváltságait, díjait, státuszát; mindezt a mai társadalomban semmiféle közönségsiker nem tudja pótolni. Legalábbis ezen a meggyőződésen alapul a magas költészet társadalmi státusza. A tétel nem is szorul bizonyításra, de nem is bizonyítható, hiszen a kortárs líra terén valójában már igen régóta nem beszélhetünk semmiféle közönségsikerről.  

Minden magas költészet ideológiája abból indul ki, hogy az adott líra valamiféle „fentebb stíl”, valami olyan különleges, valami annyira magas minőség, hogy az egyszerű ember alantas erkölcse, érzésvilága, fogyatékos pszichikuma már nem is képes követni. A zagyva és megközelíthetetlen líra nem azért nem kell „a népnek”, mert gyakorlatilag fogyaszthatatlan, minden tekintetben fogyatékos, esetleg éppenséggel „semmiről szóló semmi” (Lukács György), hanem azért, mert „a tömeg” elmaradottságánál fogva nem képes azt befogadni.

Ez természetesen kényelmes álláspont, de számos önveszélyes következménye van. Ezek közül az a legszembeötlőbb, hogy egyre inkább elszigetelődik a társadalom zömétől, ezért egyre erősebb ideológiai alátámasztásra van szüksége, valóságos holdudvar képződik körülötte. A korábbi részek egyikében ezt neveztem a kanonizált líra egyházának.

Ha a költészet pusztán az volna, aminek a materialista alapú társadalomtudományok feltüntetni igyekeznek – az ideológiai felépítmény gazdaság és politika által meghatározott eleme – akkor ez a jelenség merőben érthetetlen volna.

Csakhogy a költészet minden generációval újjászületik, méghozzá a legcsekélyebb gazdasági és politikai meghatározottság nélkül is. Ahogy a szerelem is újjászületik minden egyes nemzedék életében.

A legkönnyebben akkor leplezhető le az álköltészet bármely típusa, ha észrevesszük, hogy önmagában nem képes önmagáért helytállni, mindig magyarázatra szorul. Ez természetesen belső ellentmondás, hiszen a valódi líra nemcsak közvetlenül szól a közönséghez, de nem is kedveli a közvetítést, mivel ez a lényegével ellentétes.

A magas költészet egyik ismertetőjegye a nagyra puffadt infrastruktúra. A másik a parttalan szubjektivitás.

Folytatása következik.