Míg ezernyi csillagot

Ma sem jön az álom, az óra vánszorog,

sorskorsó vizéből keserű maradt csak,

hiába szürcsölöm, nem oltja szomjamat,

arcomról egy könnycsepp kezemre rácsorog.

Istenem, de szép volt! Izzott az éjszaka,

s fényével borítva e drága kisszobát

- a Mennyekig értünk, s már tudtuk; nincs tovább -

a Hold úgy tündökölt, mint bércek kék hava.

Tűz hevem érted égve majd el’ kárhozott;

ajkad bársony csókesőt szitált, lágyan ért

- meghaltam volna a láva láz vágyadért -

szép reményünk elvetélt, áldást nem hozott.

Ablakom bezárva, csak apró gyertya ég,

s egy percre a szobát illatod járja át,

résnyire kinyitom lelkem kis ablakát,

míg ezernyi csillagot dajkál fenn az ég.