Gátépítők

Házát gyönge hátára vette,
csiga iszkolt az ár elől;
víz mögötte, felhő felette,
a világ tán ma összedől!

Giliszta csíkolt, pucolt a pók,
béka elugrott, gyík szaladt,
menekültek a talajlakók,
élő ott veszteg nem maradt.

Riadtan álltak már az őzek:
az egész világ idegen,
ingovány lett az ősi tőzeg
az ártéri kis szigeten.

Egy percre megdermedt az ember,
mint béna bálvány, kőszobor,
de jött az ár, akár a henger,
mely mindent-mindent elsodor.

És akkor rajzott fel a gátra,
fiatal, öreg, férfi, nő,
kapni lapátra, homokzsákra,
alant az örvény szédítő.

*

A nap már lassan alkonyatba
hanyatlik piszkoskék egén,
a fáradt kéz nem hagyja abba,
együtt küzd gazdag és szegény,

hívő polgár, meg ateista,
nemzetféltő, dolgos roma,
nincsen vita, és nem kell lista -
testvér mindenki, sógor, koma.

Robotolnak mind késő estig,
s elég a jó zsíros kenyér,
Komáromtól le Budapestig
szorgos tenyér ma nem henyél.

A folyóparton fáklyák gyúlnak,
jön már a felmentő sereg,
ott, hol a vízre árnyak nyúlnak,
az arcok fényben fürdenek.

Csillogó szem és erős lélek -
a jellem edzi most magát;
s a bősz Duna vad erejének
büszkén feszülve áll a gát.

2013. jún. 17.