Egri kaland

Óváros szívében szárazföldi fárosz -
úgy állt a minaret, mint egy bevert cövek;
körötte pompával örvénylett a káosz,
rezesbanda vonult, követte a tömeg.

Száz színes programmal ékes fesztiválra
özönlött a jónép, majdhogynem eltiport,
készülve koncertre, ingyen utcabálra,
pecsenyét fogyasztva, meg édes egri bort.

Míg faltam a zsemlém, roston sült kolbászom,
ne teljen az idő addig se hiába,
gondoltam, e török csodát én megmászom,
meredek lépcsőjén kerengve csigába.

Kösse fel nadrágját, kit a sors ide vet!
Ólomból volt talán a két lábam, holott
kurtaszoknyás szép lány fölöttem libegett,
markomban a kolbász már-már ágaskodott.

Buzgón kapaszkodtam botor vágyam után,
mint kinek fejébe szállt a jó bikavér,
nyomultam kitartón - vénülő donhuán -
tudva, hogy a restnek sose terem babér.

Küzdöttem vitézül önmagamhoz mérten,
de átkos tériszony vett énrajtam erőt,
így, földi valómba csendben visszatértem,
feladva a látványt és feledve a nőt.