Atlantisz árnyai

Valami van a mélyben eltemetve;

Valami szólna, figyelmeztetne

Sietve,

És úgy nyomják el az évezredek,

Mint kútba esett papírszeletet

A víztömeg;

Nem látszik,

Nem hallatszik,

Nincs nyoma;

De ne higgyük, hogy nem is volt soha.

Valami van a mélyben letagadva,

Valami, ami soha nem hazudna,

Ha szólni tudna.

És úgy pusztítja a gonosz idő,

Mint emlékeinket a temető,

Fogy az erő,

Nem látszik,

Nem hallatszik,

Nincs nyoma;

De ne higgyük, hogy nem is volt soha.

Valami van a múltban elhagyatva,

Ami talán még egyszer jövőt adna,

Ha szólhatna;

A buta bölcsesség tapossa el,

Olyan fáradt már, talán fel se kel,

Többé soha

Nem látszik,

Nem hallatszik,

Nincs nyoma;

De ne higgyük, hogy nem is volt soha.

Valami lent, örökre cserben hagyva,

A mélység vizeitől elborítva,

Elnémítva;

Valami önmagától elrabolva,

Valami, ami jövő volna,

Valami van a mélyben eltemetve,

Valami, aminek élni kéne,

Valami, aminek lenni kéne,

Ami, ha egyszer újra élne,

Reménnyel nézhetnénk az égre.

Valami van a múltban elhagyatva,

Valami, ami békét adna,

Ami talán példát mutatna,

Valami, ami újra hatna,

Valami, ami élni hagyna.

Árnyéka a lelkünkre vetül,

Könyörög: ne hagyjuk egyedül,

Azt mondja: ne akarjunk félni,

Azt mondja: merjünk tovább élni,

Merjük a jövő útját járni,

S akarjuk végre megtalálni.

Valami lent, eladva, cserben hagyva,

Életből, létből kitagadva,

Elítélve, sorsára hagyva,

Fekete gyásszal elborítva,

De mégis nászra várakozva,

Valami, hogyha felbukkanna,

Minden, mi talmi, leomolna,

S a lehetetlen szabad volna.

Valami el van feledtetve,

S az idő őrködik felette,

De míg a szabad akarat,

S hűség hűségnek megmarad,

Sohasem lesz elfeledve,

Ami régen vár ránk epedve,