A vén állomás

A vén állomás álmodik kicsit,

és pályaudvarnak látja magát…

Még jövőt remél, míg megalkuszik

napról-napra; issza a füst szagát

az egyetlen, agg gőzös kéményéből,

mely naponta jár nosztalgiázni,

pöfög neki az út élményéről

– lassan, ahogy meg szokta kívánni –

mert nincs ok sietni, menetrend diktál,

míg áll a ház, és jár a vén vonat.

Van idő mélázni az élet titkán…

S az ülés foszlik, peng a vakolat,

a muskátlik már kiszáradtak régen,

nem kerül új, a bakter csak legyint,;

az indótárcsát úgy tartja kezében,

ha leteszi, fel se venné megint.

Enyészet méla bánata kőröz

rajtuk csendben, ha füttyel szól a start,

és udvarol a gavallér gőzös,

a romló bájaknak fals tükröt tart.