A Nap ugyanúgy ragyog - XXXV.

HARMINCÖTÖDIK RÉSZ

-         Az igazsághoz csak igaz úton lehet eljutni, az igaz út azonban csak minden ember számára egyszerre, egy időben létezhet. Az ember boldogságra és alkotásra termett. Egyetlen lépés visz előre. Akkor tesszük meg, ha mindenki boldog lesz, és alkot. Mindaddig azonban a Földön a gonoszság uralkodik, mert több vagy kevésbé minden hatalom gonosz. A gonoszságnak ezer neve és egymillió formája van. gonoszság hamis mértékkel mérni. Gonoszság mások terhére uralkodni. Gonoszság az alkotásból és a boldogságból bárkit kizárni. Gonoszság a szót rikoltozással bárkibe belefojtani. Gonoszság bárkit nyomorba taszítani. Gonoszság az erőszak minden formája. gonoszság bégető embercsordába állni, és a fennen kolompoló kétlábú vezérürü taplóvá szikkadt értelmére hallgatva elárulni a gondolkodást. Gonoszság bárkin keresztülgázolni, és bárkit védtelenül hagyni. Az éhezés és a hajléktalanság mindenkor az előkelők gonoszságának tükörképei. Gonoszság mások kétlábú farkaskutyájává lenni. Gonoszság látni és nem szólni, gonoszság hamisan szólni, gonoszság a szegényeket és elnyomottakat nem segíteni, és gonoszság a hatalomnak felmentést adni. Gonoszság mindez akkor is, ha törvény engedi.

Hallgattam. A teitán tovább beszélt.

-         Hamis az ordítás és az acsarkodás. Az igazság visszhangja csak az ünnepélyes csendre válaszol. Hamis a hatalom mosolya, a verekedők igaza és az erőszak békéje. Hamis az ítélet, amit dédapáink felett mondunk a magunk szemszögéből. Hamis a pénz uralma és a tárgyak kultusza. Hamis a bandavezér szeretete, a kapzsi szerelme és a zsarnok nyugalma. Hamis az igazat nem mondani, a valót nem látni, a szót nem hallani, a panaszt nem érteni, a szenvedést nem érezni. Hamis a népet cinikusan szemlélő mákszemnyi gőg. Az előkelők gondjai pehelyből vannak, a nép kínjai pedig ólomból. Hamis a mások nevében vállalt áldozat.

-         Mindezt tudom, Proget. Testvéreim közül az egyetlen vagyok, aki a harmóniára törekszik, a harmónia pedig maga az igazság.

-         Akkor magányos leszel, Medve, de az igazság éppen a magányos bátorsággal van. ott a gonoszság, ahol bátorság kell az igazmondáshoz, az igazság uralma pedig ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.

Imigyen beszélt hozzám a teitán, aki őrizte a tudást, és letéteményes vlt az igazságnak; aki arra vállalkozott, hogy írástudó létére embert gyúrjon a sárból, a mocsárból, népet formáljon a tömegből, és közösséget a csőcselékből. Szavait egész létezésem során őriztem, továbbadtam, és hirdettem, ahol lehetett. Büszke voltam és ma is mélységesen büszke vagyok rá, hogy az általam ismert két legkiválóbb ember – az apám és a teitán – éppen engem választott ki arra, hogy gondolataik hordozója legyek, hogy éppen rám bízták a lelküket.

Az igazságot nem vihetjük magunkkal a sírba, rá kell bíznunk az utánunk következő igazakra. Hamarosan magam is ezt teszem.

                                                              *

Lázas izgalomban készültünk a Dékó elleni harcra. Követeket menesztettünk más városokba, és fogadtuk az idegen hírnököket. Fegyvereket kovácsoltunk, és hajókat építettünk. Minden módon igyekeztünk megnyerni a Nagy Öböl népeinek bizalmát, hiszen azok nem egykönnyen hitték el rólunk, hogy valóban készek vagyunk fegyvert fogni tulajdon honfitársaink ellen. Nem tudhatták, hogy mi Asztlant pökhendi uralkodójának szemében a leggonoszabb árulóknál is rosszabbak vagyunk, mert kedveltjei voltunk egy előző kormányzatnak, amely minden tekintetben különb volt az övénél.

Egy Tenáj nevű város vállalta az asztlanti támadók elleni harc vezetését. Rossz falait és szegényes viskóit látván Asztlant fényes palotái jutottak eszembe, és összeszorult a torkom. Hosszan elmélkedtem magamban arról, miért nem tudják soha megállni a Dékó-féle gazdag hatalmasok, hogy ne próbálják kifosztani a szegények nyomorúságát.

Felbukkant közöttünk néhány Asztlantból menekült szerencsés is, ők beszámoltak Dékó uralmáról. Nagyra duzzasztott, pöffeszkedő hivatalnoksereget, dagadtra hízott előkelőket, harácsoló főembereket és elharapódzó nyomort emlegettek. Dékó király és kékvérű csirkefogói úgy gyötörték, szipolyozták, sanyargatták az egyszerű embereket, mint akik már végképp elfeledkeztek az ősi igazságról: a legistenítettebb uralkodók ,eg a legméltóságosabb kegyelmes urak ősei is csak csordát őriztek vagy földet túrtak egykoron.

A menekült asztlantiak nem óhajtottak velünk harcolni, inkább tovább vándoroltak a szárazföld belsejének ismeretlen területei felé. Erre biztattak minket is. mi azonban – tudván, hogy a gonoszság úgyis ránk talál előbb-utóbb, bármily távoli szegletét tennénk hazánkká a Földnek – a harc mellett döntöttünk.

Úgy hírlett, tengernyi sokaságot vezényelt Dékó király a Nagy Öböl meghódítására, a híresztelések tízezer hajóról és egymillió katonáról beszéltek. Az egyre tovább harapódzó pánik tükrében még ez a lidérces szám is egyre feljebb dagadt. Hajóik északról délig betöltik a tenger felszínét, mondták a hisztérikus félelem rémhírterjesztői, harcosaik pedig az ég csillagainál is számosabbak.

Maxitana kapitány és a teitán nem hitt ezekben a nevetségesen vad híresztelésekben, és a kapitány még azt is megtette, hogy – hajója gyorsaságába bízva – elhajózott a Hírnökkel a támadókat megszemlélni. A vakmerő kaland teljes sikerrel járt, Maxitana beszámolhatott róla: Dékó flottája valami háromszáz hajóból áll, harcosainak száma pedig nyolc-tízezer lehet. a mi kicsi városainkhoz viszonyítva még ez is förtelmes túlerő volt, de a szigetország hada végre megfosztatott a legyőzhetetlen sokaság nyomasztó nimbuszától. Éppen idejében. Tudtuk, hamarosan fel kell vennünk velük a küzdelmet. Harcolnunk kell ellenük szárazon és vízen.

Lassanként mind lehetetlenebbé vált a helyzetem a városban. Az emberek valami újabb csodát vártak tőlem; azt hitték, én leszek, aki a hatalmas asztlanti armadát egyetlen intéssel vagy valami szörnyű varázsigével pillanatok alatt a tenger fenekére küldöm. Kénytelen voltam nagyon sokszor elmondani: velük harcolok, nem pedig helyettük. Mire aztán népszerűségem hanyatlásnak indult, és kopni kezdett a felém korábban osztatlanul megnyilvánuló szeretet.

Kétségeimről és félelmeimről Jázmin előtt sem beszéltem. Helyette kéjmámorban úszva élveztem a lány testének halmait és hajlatait. Dongva dudorászó tűzhely mellett szeretkeztük végig a telet. Jázmin testében elmerülve kacagtam ki az ablakon keresztül mérhetetlen irigységgel bekukucskáló, remegő szájú fagyot, később a csöpögő orrú olvadást. Amikor végre beköszöntött a balzsamos illatú tavasz, amikor virágfelhőket leheltek a kikeleti díszpompába öltözött gyümölcsfák, és végre olyan meleg lett, hogy szabad ég alatt hajthattam fel Jázmin köntösét egészen a derekáig, amikor végre újra friss füvön villoghatott a lány csodás bőrének mezítelen sóhaja – idillünknek egy csapásra vége lett.

Tavasz lévén az asztlantiak újra megindultak. A Dékó zsoldosaival való összecsapás szívszorongató perce egyre közeledett, és mindinkább növekedtek a velem szemben támasztott elvárások. Amikor ezekben az embereknek csalódniuk kellett, keserű harag és megvetés szennyes iszapárja hömpölygött felém. Szidtak, szapultak és gyaláztak úton-útfélen. Semmirekellő ember vagyok, aki nem segít a társain, aki érzéketlen embertársainak félelmei iránt, aki se lát, se hall a kangörcstől, aki azt se tudja, mi történik körülötte, mert eltakarja előle a látóhatárt buja rabszolganőjének rózsás-gömbölyű tompora.

Tavasz közepén a légkör egyenesen fenyegetővé vált. Szegény Jázmin bántalmazástól kezdett rettegni. Szeretkezéseink örökre elveszítették korábbi sodró önfeledtségüket. Lassacskán eltört közöttünk valami; utolért bennünket a sors, mint minden olyan kapcsolatot, amely nem a teljes őszinteségen alapul.

Tennem kellett valamit. El kellett mennem, de úgy, hogy az mégse tűnjön távozásnak. Az alkalom hamarosan elérkezett.

Az asztlanti flotta egynapnyira horgonyzott Tenájtól, és ez mindannyiunkat végpusztulással fenyegetett. Fegyveresen álltunk a kisváros előtt vízen és szárazon, és mindennap vártuk a támadók vitorlarengetegének felbukkanását. Jómagam a Hajnalcsillag kapitánya, és a had egyik vezére voltam.

Aprócska, de gyorsjáratú halászbárka hozta a riasztó hírt: néhány hajó kivált az asztlanti armadából, és az egyik nagyobbacska sziget ellen fordult, amely bő gabonatermésével mindannyiunk éléskamrája volt. ha az asztlantiak elpusztítják a termést, nem lesz kenyerünk. Kértem öt hajót a Hajnalcsillag mellé, és elindultam az ellenség üldözésére. Tudtam, hogy örökre hagyom el a társaimat, de magam sem sejtettem, hogyan tovább.

Megvívtam háborúnk első tengeri csatáját. Katonáim és tengerészeim remekül viselték magukat.

Feladatunkat gyorsan és könyörtelenül teljesítettük Váratlanul rontottunk rájuk, mint elbitangolt csibére a héja, mint magányos sziklára a tengeri szél. Elpusztítottuk őket, mint téli dércsomókat az első tavaszi vihar. Jómagam most sem vontam fegyvert, csupán kurta parancsszavakat osztogattam, és a vezérhajó kormányállása mellől komoran szemléltem, miként merülnek a hullámsírba őfelsége hadihajói.

Folytatása következik.