A néma hegedű

Szúette szekrényben tokjába zárva,

a vonóval párban lakk koporsóban,

múltjára gondol; a szép vajon hol van?

a néma hegedű, áldásra várva.

Régóta hallgat, tán már meg is békélt,

a dolgát megtette, csodákat művelt,

ha fájt, soha nem sírt, hallgatott, hűn nyelt,

sorsától megkapta azt, amiért élt.

Mily meghitt volt, mikor csöpp kis ujjacskák

ismerkedtek játszva, félénken vele,

sehogy sem állt rá a szöszke lány keze,

vonót cincálva  a húrját nyaggatták.

Daloltak a Holdnak, dús idők voltak,

reggeltől napestig muzsika szólt csak,

míves hangjegyekből nagy hegyet hordtak,

eggyé váltak szinte, úgy összeforrtak.

A kéz biztos lett - már volt nemes társa,

hatalmas közönség, nagy színpad, vastaps,

ennél többet a sors már nem is adhat,

szerették egymást, és nem volt hiába.

Telt múlt az idő, a kar egyre gyengült,

a zenész elfáradt, csak pihent inkább,

emlékekben élt, a kép egyre tisztább,

zengő muzsikaszó már ritkán csendült…

De vannak ám napok, hogy hangos a ház,

csak húzza, vonja a vonót egyre, hűn,

egy kecses, kis kacsó, apró hegedűn,

szeme jövőt ragyog, fűt, alkot a láz!

A mester elméláz, torka elszorul,

tudja, hogy a próbát Ő, kiállja már,

- a vén hegedű, tán nem hiába vár -,

agg arca lángol, s a szíve ver vadul.